Búcsúzik a nyár

Érdekesen alakult a már jószerével magunk mögött hagyott nyár. Kánikula volt májusban, ezzel pedig le is tudtuk már tavasz végén – a nyár elejét.

Sajnos nem úgy sikerültek a dolgaim, ahogy elterveztem, semmi nem lett a nagy madarászkirándulásokból, fotózásokból, megfigyelésekből.

Azért persze nyitott szemmel jár az ember, legalább már arra megpróbál odafigyelni, ami kínálja magát, más esély híján bárhol.

Júniusban legalább egyszer láttam egészen közelről – értsd: a földtől vagy húsz méterre – Salgótarján belvárosában vándorsólymot: nagy öröm volt, főleg annak fényében, hogy még két alkalommal erősen gyanús volt abban a hónapban a felbukkanása.

Mind nagyon számban költenek és szaporodnak a városban a parlagi galambok, rájuk vadászva is felbukkan ez a ragadozó, de olyan szemvillanásnyi időkre, hogy biztosan azért nem merem állítani, hogy a másik két alkalommal is vándorsólyom volt.

Érdekes módon a molnárfecskék nem törődtek vele, a sarlós fecskék azonban egy alkalommal üldözőbe vették. Egyszer egy parkolóban a hátam mögé esett egy sérült parlagi galamb, négyzetméternyi helyen terítve szét apró vércseppjeit.

A fejét még felemelte, de azután kiszenvedett. Talán vándorsólyom rúgta le a levegőből, mert egyik pillanatról a másikra került az aszfaltra egy olyan helyen, ahol parlagiék nagy számban tanyáznak. Sarlósfecskéket május 6-ától július 15-ig naponta láttam, Salgótarjánban három helyen is: a Vásártéren, az Arany János út felett és Zagyvapálfalván, a bányagépgyári elágazónál.

A sarlósfecske gyors madár, nagy távolságokat berepül, de nem feltételezem, hogy ugyanazokat a madarakat láttam mind a három helyen. Költési időben bizonyára nem kóborol annyit és olyan messzire, hogy rendszeresen lehessen látni a fészkétől kilométerekre.

Ami apró érdekesség, hogy július 15-én egy csapatban volt 12 – 15 példány, valószínűleg már az ez évi szaporulat is a szülőkkel járt; persze összeállhattak a városban élő madarak, több pár is. Utána már egyáltalán nem láttam őket, két gyanús sivítást hallotam ugyan, de mást semmit.

A molnárfecskék riasztásait figyelve a belvárosban egy kabasólymot, öt-hat karvalyt láttam, mellettük vörös vércse és egerész ölyv is képviselte a ragadozókat.

A hollók felbukkanása viszonylag rendszeres. Mivel kifejezetten madarászni nem jutottam el sajnos, pár apró sétával sikerült színesíteni a különféle, kötelező útjaimat.

Csak június 26-án láttam az ez évi első közép fakopáncsot, Diósjenőn, a tó partján. Június 30-án a drégelypalánki Csadótanyánál legalább három nagy kócsag tartózkodott: ezeket is csak most figyeltem meg idén először, ami példátlanul késői az elmúlt harmincvalahány év átlagához képest…

Salgótarján belvárosában többször láttam kenderikét, ez nagy öröm volt, mert nem minden évben bukkan fel.

Július 12-én szólalt meg először a pirregő tücsök, pár napra rá a fecskék már megkezdték az edzéseiket. A villanydróton összegyülekezni Pásztón láttam őket először, egy nagy eső után, július 30-án. Ezek az őszi jelek persze nyár közepe táján már előfordulhatnak, de csak nem örül nekik az ember.

A fecskék korai elvonulásra készülnek a jelek szerint, de ma reggel még nagy csapat jár a ház körül. Lehet, hogy már északabbról jött vándorok időznek itt, a mieink meg már elmentek. A lényeg, hogy van belőlük szépen, mert más vidékekről nagyon rossz híreket hallani a molnárfecskék állományának alakulásáról.

2018. augusztus 21.

Szemlélődés a magaslesről: őszlátó

Balra fényképezőgép, jobbra távcső, középen én magam a les ülésdeszkáján. Deszka, mert túlzás lenne a pad magasságába emelni, azaz a „kissé kényelmetlen” kategóriába… Nem akasztom a nyakamba sem a gépet, sem a távcsövet, ne koccanjanak, ha valamelyikkel kapkodnék.

A polárfelsőt a magasles palánkjára terítem. Enyhe az este, nem lesz rá szükség… Amíg a szúnyogok elő nem jönnek.

Azután, mielőtt még elfelejtem, némítom a mobilt. Napokig a kutyának sem jutok eszébe, most azonban, amikor tényleg zavarna, biztosan hív valaki… A nap még hosszú július végén, későn sötétedik.

Egyedül vagyok és társam a remény, hogy közel merészkedik majd valami: üzekedésre készülő, vagy már üzekedő őzekre, fiatal, tapasztalatlan rókákra számíthatok a Karancs nyugati nyúlványán. Esetleg magáról megfeledkező fácánra, mezei nyúlra, bár két utóbbi ritka a mi erdős-völgyes vidékünkön, mégis minden sétámon jó eséllyel látok egy-két példányt.

A les a domb közepe táján áll, mellette földút szalad a gerincig, balra tőle csíknyi zabtábla, túl rajta kaszáló, még kinn lévő hengerbálákkal, majd egy embermagasságú kukoricás. Annak a széle már vagy kétszázötven méterre esik.

A földút másik oldalán kökényes-vadrózsás, fagyalos-galagonyás bozót áll, néhol erdei fenyő laposra tört koronája emelkedik ki a sűrűből. Valami régi, sikertelen telepítést élhetett túl pár példány.

Késő délután van, elmélkedésre való, nyugalmas időszak, ilyenkor még nem mozog a vad. Ami, tudvalévő, olyankor a legbátrabb, amikor nincs a közelében – fényképezőgép.

Így aztán a remények szerények, de a nyári este hangulata már önmagában is – élmény.

A magasban gyurgyalagok beszélgetnek, valahol a les felett járnak, nem látom őket. A bozótosban csettegnek a tövisszúró gébicsek, kirepültek a fiókák, de az öregek még etetik őket.

Később dalra fakad egy citromsármány, búg a vadgerle is, pedig igencsak végét járja már a szaporodási időszak.

Őzekre várnék leginkább, vörös csuhás üzekedőkre, lehetőleg a csíknyi zabon túli kaszáló legközelebb eső pontján… Jönni azonban a várakozás első órájában nem jön semmi, persze vadat, madarat lesni nem a türelmetlen ember kedvtelése.

Az idő nekem dolgozik: a táj részévé váltam már, a mozdulatlan, boldog magányban. A természet egy apró részecskéjévé, ami csak a szemét mozdítja, vagy nagy néha, amikor körülnéz, a fejét. Még csak egy óra telt el, de már most olyan, mintha mindig itt lettem volna időtlen idők óta, az útszéli mácsonyák, a dombtetőn sorakozó tölgyek, a vénséges galagonyák, a talán már évszázadok óta koptatott földút testvéreként.

Fotótéma nem mutatkozik, nem baj, a gondolatok közben szabadon kószálhatnak, lelki szemeim előtt pedig régi nyarak elevenednek meg…

Akkor is valahogy július utolsó napjaiban jártunk.

– Fekete gólya – mutatott a magasba a szemüveges gorál. Érteni persze nem értettem, de volt tolmács a tutajon, aki rögtön fordította, mutatta is a madarat a magasban.

Azután hozzátette, hogy „azt mondja, majd a fészkük mellett haladunk el.” Írtam az előbb, hogy július utolsó napjaiban jártunk akkor is, amire az ember még azt mondja: nyár dereka.

Viszont a gólyák fészkei – a feketéké is, a fehéreké is – ilyenkor már kiürülnek, a fiatalok megkezdik a repülési gyakorlatokat a nagy vándorútra készülve. Az apró madarak akár már a harmadik fészekalj felnevelésén is túl vannak ez idő tájt, bár késlekedők mindig lehetnek. Közöttük is, a gólyák között is.

Lassúbb és egyenes szakasz következett a folyón, csendesen csordogáltunk a sziklás partok között, valamit talán megérezve a faúsztatás nehéz mesterségének rég elveszett romantikájából, ami teljesen biztonságos turistaattrakcióvá szelídült mostanra.

A szemüveges gorál megint mondott valamit; nem rá figyeltem, hiszen úgysem értek lengyelül, meg éppen egy arasznyira kiálló kövön álldogáló, hatalmas ezüstsirály mellett úsztunk el. Valahonnan a Balti-tengerről érkezhetett a Kárpátok északi oldalára, folyók szalagjait követve.

– Azt mondja, ma megkezdődött az ősz. Látni a fákon – fordította közben a tolmács a szemüveges gorál mondandóját, mire eltűnt a lelki szemeim elől a Német-lengyel síkság vízrajza. Oderástól, Visztulástól. Ezüstsirályostól.

– Megkérdeznéd, hogy mit lát a fákon?
– A falevelek már nem olyanok, mint tavasszal, az üdeségük, a zöldjük sárgába fordul. Azt mondja, hogy ezt itt egyik napról a másikra is észrevenni… Most már megkezdték a fák a felkészülést az őszre, a pihenőre…

Lehet, hogy csak az elmondottak miatt, de a fenyők között sokfelé álló lombos fák és cserjék levelei valóban sárgábbnak tűntek már ezután…

Nemsokára elhaladtunk a feketególyák fészke mellett, a sziklába kapaszkodó erdei fenyők koronájában azonban nem sikerült megpillantanom. Persze, ha a szemüveges gorál mondta, biztosan ott is volt, ő tavasztól őszig naponta eltutajozik erre. Később a folyó felett, már a kikötéskor egy békászó sast is láttam.

Nem körözött fel a magasba, csak rótta kimért köreit, s miközben fényképeztem a gyönyörű ragadozót, magasan felette viszontláttam egy fekete gólyát. Ismerős madár itthonról, a Kárpátok innenső oldaláról, de azért mindig öröm megpillantani. Nincs sok belőlük.

Kijött egy őz a kukoricatábla szélére! – A másodperc tört része alatt sikerül visszatérni a Belső-Kárpátokba, pedig nem olyan kicsi távolság az…

Az őz szabad szemmel barnás folt, a távcső lencséje sutát mutat. Nincs semmi jele az üzekedésnek, errefelé egyébként is később kezdődik, mint délen. Más lehetőség híján elnézegetem a sutát, ahogyan csipeget a kukoricatábla szélében.

Közben olyan közelre ül be egy tövisszúró gébics a földút túloldalán egy mácsonyára, hogy akár fotózni is lehetne, ha nem kellene felé fordulni a teljes felszereléssel. Azt biztosan nem várná meg. A suta vagy tíz percig felfelé ballag a domboldalban, meg- megállva, csipegetve, végig a kukorica szélében. Akkor hirtelen egy lövés csattan, a hang végigszáll a völgy fölött. Az őz felkapja a fejét, néz a hang irányába.

Sokszor láttam már a vadat azután, hogy lövést hallott. A fejét általában felkapja, utána van, amelyik nem zavartatja magát, folytatja a legelészést, meg olyan is, amelyik menekül. Az én sutám is beugrik a kukoricásba. Egy ritkásabb részen, amit talán kihagyott áprilisban a vetőgép, még látom megvillanni vörös kabátját.

Ezután egy ideig nem történik semmi. Egyébként az ősz már kora reggel is eszembe jutott, amikor szokásom szerint kiültem az erkélyre kávézni. A molnárfecskék a háztetők felett röpködtek, az ablak sarkában fészkelők egészen közel jöttek, nagy csiviteléssel forgolódtak előttem, mintha nem láttak volna érkezésük óta majdnem minden reggel.

Ha emberi fejjel gondolkodunk – ami persze aligha állja meg a helyét – valami kis színjáték ez a részükről, az illendőség kedvéért, talán, hogy eltereljék a figyelmemet a közeli fészekről.

A fecskék megfigyelésekor a hangok is érdekesek, száz százalékos biztonsággal jelzik a karvalyt, ritkábban a héját, a város fölé nagy néha berepülő kaba- még ritkábban a vándor sólymot.

Azon a reggelen nem járt mifelénk ragadozó, helyette mást láttam: a molnár fecskék nagy csapatba álltak össze és hatalmas köröket tettek a magasban, már-már a szemmel láthatóság határán. Talán az összes madár ott volt, amelyik a házunk környékén költ, az ez évi szaporulattal együtt. Lehettek vagy százan. Ez a csoportosulás pedig már valamit jelent!

Egy apró őszi intés volt, alig észrevehető, mint a Kárpátok túloldalán a falevelek üdeségének múlása. Nemsokára, lehet, hogy két hét sem kell, már csapatostól látjuk a fecskéket a villanydrótokon üldögélni. Aminek, pontosan tudjuk, mi a vége…

Ott a bak! A felismerés megremegteti a kezemet, talán a váratlansága teszi, néha megesik, az első pillanatban el sem hiszi az ember, hogy jól lát. A bak messze van, fenn a dombtetőn, még a kukoricáson is túl. Testre erősnek tűnik ilyen messziről, vagy négyszáz méterről, de nem tudnék rá mit mondani, a távcső lencséjében is csak az ismerhető fel, hogy van agancsszár a két füle között.

Nem sokkal később meglátok még messzebb, egészen az erdőszélen egy sutát is. Üzekedésnek semmi jele, békésen legelésznek egymás mellett, pedig a mondásbéli nagykönyv szerint illene kergetődzve ördöggyűrűt csinálniuk.

De hát mit tudhatnak az őzek a mondásbéli nagykönyvről? Hagyják magukat nézegetni sötétedésig, de még mielőtt a látásviszonyok odáig romlanának, eltűnnek ők is a kukoricásban. Ideje pakolni, fotózásról már szó sem lehet, hiába képes csodákra a digitális technika, a nekem rendelkezésre álló nem tud éjszakai képet. Ki tudja, meddig?

Elteszem a távcsövet, abban a pillanatban egy rókát veszek észre két bála között. Keresgél, szimatol, azután leül és nézelődik a domboldalban. Meg sem próbálom lefényképezni, már késő, tudom, hogy mi lenne az eredmény… Ő a dombot nézegeti, én őt, azután pedig jön a meglepetés: vagy tíz méterre tőle egy nagy mezei nyúl baktat ki a kaszálóra!

A koma is figyeli, de üldögél nyugodtan, nem próbálkozik. Egyrészt a tapsi jókora, az idei süldő rókát méretben majd’ felülmúlja, másrészt meg két másodperc alatt faképnél hagyná a ragadozót. A kifejlett nyúlnak a nyílt mezőn futásban, zeg-zugolásban nem ellenfél a róka. Más kérdés persze, ha a koma lesből támadhat. Összepakolom az egész felszerelést, és otthagyom a rókát, meg a nyulat a kaszálón, hadd nézzék egymást kedvükre, akár egész éjszaka…

Tulajdonképpen eredménytelen volt a mai este, de mégis, mennyi gondolat kergette egymást…

A kocsi felé ballagok, ahol Józsi barátom vár már, mert felvillan a reflektor fénye.

Miközben a völgy alja felé ballagok, megszólal valami a zabtáblán: „Kri-kri” – köszörüli egy hangocska. Az őszi bogár, hivatalos nevén pirregő tücsök köszön el tőlem.

Július legvége van, ami az emberi gondolkodás szerint még nyár dereka… Idén először hallom ezt a fülnek egyébként kellemes kri-kri-t, mégis a pokolba kívánom az elmúlás hírnökét. Igen, az ősz közeledtét jelzi, a biztos elmúlásét… Ami ellen persze nem tehetünk semmit, így tiltakozni sem érdemes…

Meg aztán az igazsághoz tartozik, hogy január közepén, amikor a hollók nászröptét látom, dobolni kezdenek a harkályok, „ki-ki-tél”-t kiált a széncinege, vagy hirtelen megsárgulnak a fűzvesszők, azt mondom: „tavaszi jelek!” Nyár közepén sincs ez másképpen, csak mások az előjelek…

Akárhonnan is nézzük, közeledik az ősz… Igen. Száz százalékos biztonsággal pereg az – idő.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán
A szerző fotói

Eső (MTI)

              Esőben zuhanyzó vadgerle (Streptopelia turtur) a Pest megyei Pilisszentkereszt környékén – MTI Fotó: Kovács Attila

             Esőcseppek hullanak egy pocsolyába – MTI Fotó: Kovács Attila

Ne etessük a vízimadarakat!

A madár természetvédelmi szervezetek világszerte küzdenek a vízimadarak etetése ellen, ami valójában az egyik legkárosabb dolog, amit a vadon élő állatokkal tehetünk – írja közleményében a Budakeszi Vadaspark.

Arra is felhívja a természet- és állatrajongók figyelmét, hogy a nyári időszakban általános gyakorlatnak minősülő,és alapvetően jó szándékú vízimadár-etetés nem csak az érintett állatok egészsége, de vizeink egyensúlyának megőrzése szempontjából is káros.

A Magyar Madártani Egyesület felhívásával összhangban a Budakeszi Vadaspark arra kéri a látogatókat és az állatrajongókat, hogy a vadasparki kirándulás során, valamint a nyári vízparti üdülések és esti kikötői séták alkalmával a vízimadarakat semmiféleképpen se etessék emberi fogyasztásra szánt táplálékkal.

A tapasztalatok alapján a jó szándékú emberek ugyanis nincsenek tudatában annak, hogy a vízimadarak nem igénylik az etetést, különösen nyáron, amikor korlátlanul találnak maguknak táplálékot. A vízimadarak etetésének egyik alapvető problémája, hogy kis területű, táplálékszegény, fiókanevelésre alkalmatlan környezetbe – kikötőkbe, holtágakba – csalogatjuk vele az állatokat, emiatt fennáll a veszély, hogy a madár természetellenes helyekre építi a fészkét.

A másik probléma, hogy az etetésre összegyűlőmadarak miatt a vizek szervesanyag-terhelése nő, amitől a víz minősége leromlik, növelve az elmocsarasodás kockázatát. A vízimadár-etetés kapcsán nem utolsó szempont a humán-egészségügyi és balesetvédelmi vonatkozás sem: a vadon élő állatok és az emberek ilyen nagyságrendű, és ennyire testközeli érintkezése nem általános, sőt különösen veszélyes lehet.

Az intenzív érintkezés fokozza az emberek és a madarak közötti konfliktushelyzetek kialakulását, és a legkülönfélébb betegségek, fertőzések terjedését. „Nyáron sokan lelik örömüket a hattyúk és kacsák etetésében, mert azt gondolják, hogy éhesek, és hálásak a táplálékért.

– A vadon élő vízimadarak életmódja és túlélési stratégiájaazonban eltér a téli etetőket látogató énekesmadarakétól, ráadásul a mesterségesen fenntartott táplálékbőség kikapcsolja a téli túléléshez nélkülözhetetlen vonulási viselkedésüket – mondta Jóba Katalin, a Budakeszi Vadaspark állatgondozója. 

A kis vízfelületre koncentrálódó, nagy mennyiségű étel növeli a zsúfoltságot is, ami fokozza a madarak közötti agressziót, így az egyedek akár meg is sebesíthetik egymást, ami fertőzési kockázatot jelent.Etetésük továbbá azért sem hasznos, mert az egyoldalú kenyérdiéta könnyen az állatok megbetegedését okozhatja, ami részben, vagy teljesen röpképtelenné teheti az érintett madarat.

Jóba Katalin hozzátette: a legjobbat tehát akkor tesszük, ha zavartalanul hagyjuk őket természetes környezetükben, és messziről figyeljük vonulásukat és táplálékkeresésüket.

Az etetés kapcsán leginkább érintett hattyú-, réce- és lúdfajok változatos, alapvetően zöld növényi részekből, füvekből, levelekből, valamint vízi- és kultúrnövények magjából álló táplálékukat a gyepeken, szántókon legelészve, nyáron pedig a víz felszínén vagy a víz alatt keresgélve szerzik meg.

Az etetőhelyeken szintén nagy számban megjelenő szárcsák és vízityúkok jobban kötődnek a víz közelségéhez, ahol főleg rovarokat, csigákat, és növényi részeket szedegetnek.

Egerészölyv a madáritatón (MTI)

                Egy egerészölyv (Buteo buteo) tüsszent a Pest megyei Pomáz környékén kialakított madáritatón – MTI Fotó: Kovács Attila

Sertéspestis: takarmány újra szállítható külföldre (MTI)

 Újra lehet szállítani állateledeleket és növényi eredetű takarmányokat Ukrajnába Magyarország afrikai sertéspestissel (ASP) nem érintett területeiről - közölte az Agrárminisztérium 2018. július 16-án az MTI-vel.

A szaktárca közleménye szerint Bognár Lajos országos főállatorvos tárgyalásainak, valamint a szakértői egyeztetéseknek köszönhetően indulhat újra a szállítás. Emlékeztetnek rá, hogy az ASP 2018 áprilisi, első belföldi megjelenését követően az ukrán hatóság teljes beviteli korlátozást vezetett be minden Magyarországról származó sertés-termékre.

A tiltó intézkedés emellett azokat a nem sertés-termékeket is érintette, amelyeknél a szállítmányt kísérő állategészségügyi bizonyítvány feltételei között szerepelt az ASP-től való mentesség. Kiemelték, hogy a magyar vállalkozások exporttevékenységét az állateledelek és a növényi eredetű takarmányok kivitelének tiltása érzékenyen érintette.

A Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) korábbi közlése szerint a magyar hatóság szakemberei április 21-én mutatták ki az ASP betegséget a Heves megyei Gyöngyös-Gyöngyöshalász Földtulajdonosi Vadásztársaság területén talált vaddisznótetemben.

A Nébih a honlapján korábban közölte, hogy a hatóság az ASP megállapítása után kijelölte a fertőzött területet, valamint azon belül a betegség szempontjából különösen ellenőrzött területet. Megtiltotta a társas vadászatot, és az egyéni vadászatokat is feltételhez kötötte, így fertőzött területről élő vaddisznó vagy annak húsa nem szállítható ki.

Az afrikai sertéspestis - amely nem azonos a klasszikus sertéspestissel - az emberre nem veszélyes. Az ASP miatti kereskedelmi korlátozások aktuális tudnivalói elérhetőek a Nébih honlapján: http://portal.nebih.gov.hu/asp-kereskedelmi-informaciok

* * *

Ukrajnán kívül több más országgal is egyeztetetés folyt vagy folyik a sertéspestis ügyében - mondta Bognár Lajos országos főállatorvos, az Agrárminisztérium élelmiszerlánc-felügyeletért felelős helyettes államtitkára szerda reggel az M1 aktuális csatornán július 18-án.

A kereskedelemi partnerekkel folytatott tárgyalások során az a cél, hogy a korlátozások csak sertéspestissel fertőzött területekre vonatkozzanak.

Tárgyalnak ez ügyben például Japánnal, Szingapúrral, de sikerült már eredményeket elérni Hongkonggal, Grúziával, az Egyesült Államokkal, Új-Zélanddal és Kanadával.

Felidézte, az ország két megyéjében és csak vaddisznóban találtak sertéspestist. Heves és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében fordult elő a megbetegedés. Eddig 26 olyan vaddisznótetemet gyűjtöttek be, amelyben megtalálták a kórokozót.

A hatóságok mindent megtesznek azért, hogy megakadályozzák a házi sertések megfertőződését. A betegség egyébként Romániában egyre terjed, már Bihar megyében is jelentettek eseteket, s úgy tűnik a magyar határ mellett már majdnem minden terület fertőzöttnek tekinthető - mondta Bognár Lajos. A vírus rendkívül fertőző, akár ruházattal is be lehet vinni az állományba, de élelmiszerben is nagyon sokáig aktív marad.

Július – Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

            Galagonya lepke Vízválasztón, vörös here virágán – Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

               Vízválasztó – Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

       Nektárvadász – Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán


      Vízválasztó nyári délutánon – Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

            Seprencén– Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Kirepült az első feketególya-fióka a webkamerás fészekből (MTI)

Kirepült az első feketególya-fióka abból a gemenci fészekből, amelynek történéseit webkamerán keresztül mutatja be a Gemenc Zrt. - közölte az erdőgazdaság  2018. július 9-én az MTI-vel.

A első fióka két testvére is hamarosan követi a fészkhagyót - jelezte honlapján a zrt. Közleményükben azt írták: a fiatal madarak az első kirepülés után már csak néhány napig térnek vissza a fészekre, általában csatlakoznak egy csoporthoz, és az éjszakák eltöltésére egy másik fát választanak.

A Gemenc Zrt. finanszírozásával a Duna-Dráva Nemzeti Park, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület együttműködésével az erdőgazdaság 2016 óta webkamerán keresztül közvetíti a fészekrakó gólyapár, Tóbiás és Sára, illetve fiókáik életét.

A www.gemenczrt.hu oldalon látható élő közvetítésnek köszönhetően a következő napokban minden érdeklődő figyelemmel kísérheti a fiókák első szárnypróbálgatásait. A hímállat, Tóbiás idén is elsőként érkezett meg az országba a fekete gólyák közül, március 2-án délután 5 órakor szállt le gemenci fészkére.

Sára március közepén jött meg. A tojó március 29-én rakta le az első tojást, amelyet még három követett, így összesen négy tojás költését kezdhették meg a szülők. Az egyik fióka a kikelés utáni napokban erősebb társai miatt nem jutott elég táplálékhoz, és elpusztult. 2012 és 2017 között tizennégy fiatal madár hagyta el a fészket július végén, augusztus elején. Ez a szám növekedik idén tizenhétre.

Az erdőgazdaság közleménye felidézte, hogy 2017-ben az egyik fiókának megsérült a lába, ezért még augusztus közepén is a fészekben éjszakázott. Ő különös túlélési stratégiát alkalmazott. Mivel a földön nehezen mozgott, a közeli Sió-holtág horgászait megközelítve várta a neki juttatott kishalakat.

Valószínűleg több táplálékhoz jutott ezzel a módszerrel, mint a hagyományosan halászó társai, de ez a fajától idegen szelídség később, a vándorlás során veszélybe is sodorhatta.

Ezt a feltételezést azonban a kutatók nem tudják megerősíteni, mivel a keselyűsi fészekben nevelkedő fiókák sohasem kapnak gyűrűt, nehogy a beavatkozás miatt a következő évben a szülők új helyre költözzenek.

A fekete gólyák fészküket a háborítatlan, természetes vagy természetszerű erdőrészekbe, a legidősebb, illetve legnagyobb fákra építik, amelyeken közel vízszintes, a fészek elhelyezésére alkalmas ágvilla található.

Leggyakrabban 80-100 évesnél idősebb kocsányos tölgyeket választanak. Ha megzavarják őket, az egyik fészkelő helyről a másikra költöznek, ezzel "minősítik" az élőhelyet: természetvédelmi szempontból értékes területeket választanak a költésre.

Gemencen az elmúlt évtizedekben nem változott a fészkelő párok száma, a gemenci ártér a világon egyedülálló sűrűségű feketególya-populációnak ad otthont. Az erdőgazdaság azzal védi a madarakat, hogy átszervezi az erdészeti tevékenységet a fészkek köré vont védőzónában, és a túraútvonalak áthelyezésével biztosítja a madarak nyugalmát.

Megkezdődött a szavazás az Év fájára (MTI)

Hétfőtől október 8-ig lehet szavazni az Év fájára, amelyet ebben az évben 12 döntős közül választhatnak ki online a szavazók – írja az MTI.

Az Év fája versenybe idén 35 jelölés érkezett, amelyekből tizenkettőt juttatott a döntőbe az Ökotárs Alapítvány szakmai zsűrije. A közönség így a ceglédberceli falu fája, a kimlei hárs, a Mária utcai mesefa, a Rómain álló fák, a mesebeli galagonya a pogányi Zsályaligetben, a Nagykovácsi templomkert odvas hársfája, a pécsi havi-hegyi mandulafa, a szebényi nagy fa, a kamuti tudás fája, a zalai dombokat vigyázó pacsai öreg hárs, a zuglói mezős fák és a békéscsabai égigérő gerlai vackor közül választhatják ki az Év fáját online szavazással az www.evfaja.okotars.hu/dontosfak oldalon - közölte az alapítvány az MTI-vel.

Azok a fák, amelyeknek élete vagy természetes környezete, élőhelye veszélyben van, a zsűri döntése alapján elnyerhetik a Hős fa címet, valamint különdíjat kap az Országos Erdészeti Egyesület által választott jelölt is. A végeredményt november elején teszik közzé.

A kilencedik alkalommal megszervezett versengés célja a fák és a közösségek közötti kapcsolat erősítése. A magyar verseny győztese részt vesz a jövő évi európai vetélkedőben is.

Róka a madáritatónál (MTI)


      Vörös róka (Vulpes vulpes) egy madáritatónál – MTI Fotó: Kovács Attila


    Vörös róka és kölyke egy erdőszéli réten a Pest megyei Pomáz környékén – MTI Fotó: Kovács Attila