Négy méter a bozótban - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Felkerestem egy évek óta ismerős, bokros erdőszélt, némi vargánya reményében. Már az odafelé vezető út is biztató volt, itt-ott leltem egy-egy szép vargányát. Mifelénk, a Palócföldön igazi gomba a neve, ebbe a csoportba tartoznak a legnépszerűbb, legkiadósabbak  és legízletesebbek tartott fajok.

Fenti kép a gombázás végén készült, ezt a példányt - a legszebb szerintem - utoljára találtam, talán egyfajta búcsúajándék volt az erdőtől. Őszintén remélem, csak erre a csepergős szeptemberi délelőttre... - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

         A bozótos rész várakozásokon felül várt vargányákkal! Sajnos a sűrűben nagyon nehezen lehetett mozogni, kiváltképp' fényképezőgéppel, de ezt a nézetet az avarban hasalva azért csak megkerestem. Sziámi ikrek a bozótosban - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

          Négy méternyi bozótbujkálás eredménye: kilenc vargánya és egy jancsigomba - így hívják mifelénk a vöröskalapos érdetinórút. Annyiféle nevük van a gombáinknak, hogy az sem lepne meg, ha valami más lenne a hivatalos. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

       Otthon a zsákmány, feldolgázásra vár a konyhában. Egy részéből pörkölt lett, a legszebb szeletek pedig panírozva, rántott vargányaként végzik. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Jeladós brit kakukk titokzatos őszi vonulása

A 2015 nyarán, Angliában, felnőtt hímként jelölt madár a telet fajtársaihoz hasonlóan Közép-Afrikában tölti. "Larry" idén még az eddig látottaknál is szokatlanabb őszi vonulási útvonalat repült be, amikor Dél-Olaszországból észak felé kanyarodva, 17 napos és 1200 km-es kitérőt téve Közép-Lengyelországba látogatott, majd innen fordult délnek.

Eközben az oda vissza úton kétszer is átrepült Magyarországon. „Larry” idén június 20-án kelt útra Északkelet-Angliából és július 18-án érkezett meg Dél-Olaszországba, a „csizma” talprészéhez. Valószínűleg az ekkor Európa középső régióját sújtó, emlékezetes kánikula hatására a madár tíz nap itt tartózkodást követően, július 29-én északi irányba fordult. Másnap, július 30-ára, 1200 kilométert repülve Közép-Lengyelországba ért, közben a Barcs-Győr vonalon Magyarországon is átrepült.

A következő több mint két hetet Lengyelországban töltötte, ahonnan augusztus 18-án indult vissza délnek, hogy másnap, 600 kilométer megtétele után Horvátországba érjen. Eközben ismét átrepült hazánkon, most a Mogyorósbánya-Bátaszék vonalon. Horvátországból, mindössze két pihenőnapot követően, egyetlen repüléssel 1600 kilométert tett meg a Szahara belső területéig.

Az adatok alapján hat napot töltött itt, a „semmi közepén”, csak ezt követően, augusztus 29-én indult tovább, jelenleg pedig Csád középső régiójában, a sivatag déli peremén jár.

A költésparazita, tojásait más madárfajokkal kiköltető kakukk európai állományának vonulásáról alig rendelkeztünk információval, egyszerűen nem volt elegendő gyűrűs madár visszafogás az elmúlt több mint száz évben. Ezen változtatott a British Trust for Ornithology (BTO) programja, melynek keretében 69 kakukkot, egy kivételével a tojóknál nagyobb, a fiataloknál pedig erősebb öreg hímeket jelöltek meg alig 5 grammos nyomkövető eszközzel 2011 óta.

Ezek közült 7 jelenleg is aktív, de a szervezet weblapján (https://www.bto.org/science/migration/tracking-studies/cuckoo-tracking?c...) az összes madár mozgása visszakereshető és elemezhető.

A BTO honlapjának adatai alapján egy másik kakukk, a szintén kifejlett hímként jelölt „David” is átrepült hazánkon őszi vonulása során. 2012. június 27-én Szlovákiából érkezve szinte pontosan ugyan azon az útvonalon repült, mint „Larry” idén, a második áthaladásakor.

A következő őszökön „David” jóval délebbi útvonalakon haladt, így messze elkerülte a Kárpát-medencét, majd adója 2016 november 20-án, miközben a madár a Kongói Demokratikus Köztársaságban tartózkodott, meghibásodott.

Háttér: A BTO-vizsgálat elindításának hátterében az angliai kakukkállomány gyors és drasztikus megfogyatkozása állt (az 1990-es évek közepe óta a csökkenés meghaladja az 50 százalékot).

Hosszú távú (a Szaharától délre) vonuló fajként joggal merült fel annak lehetősége, hogy a hónapokig tartó repülés, majd a telelés is kihat az egyedek kondíciójára, ami pedig a hazatérési esélyt és a költési sikert is befolyásolhatja. Itt jött a probléma – az, hogy a szakemberek gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tudtak a kakukkok vonulásáról.

A kakukkok hosszú távú (a Szaharától délre tartó) vonulása azért is különösen érdekes, mert egy olyan madárfajról van szó, amit költésparazitaként a többi madárfajnál jóval kevésbé korlátoz a költési időszak.

A tojó kakukkok a szaporodási időszak elején és közepén, áprilistól júniusig, az énekesmadarak első és másodköltése során, két sorozatban 8-10, egy szezonban akár 20 tojást csempésznek a magyarországi mintegy 30, Eurázsia mellett Észak-Afrikát is magába foglaló elterjedési területükön több mint 100 gazdamadárfaj fészkébe. Ezt követően a kakukkok „szabadok”, hiszen a tojások melengetése, majd a fiókák etetése nem az ő gondjuk. Nem véletlen, hogy egyes hímek már június 4-én megkezdik az „őszi” vonulást és július közepére megérkeznek a Szahara déli, Száhel-övezetébe, ahonnan jóval kényelmesebb tempóban, október-november során érik el a Közép-afrikai erdőségeket.

Tavasszal az angol jeladós kakukkok a klasszikus, Afrika és Európa nyugati területeit érintő útvonalon érkeznek vissza a Brit-szigetekre, így meg sem közelítik Magyarországot.

Az MME honlapján térképekkel és további érdekességekkel a kakukkokról, a madarak elképesztő „fegyverkezési versenyéről”, a világszerte elterjedt költésparazitizmusról: http://www.mme.hu/larry-jelados-angol-kakukk-oszi-vonulasa-soran-ismet-m...

Sebes acsa a zsákmány - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

           Tóparti sétámon egyszer csak egy gyönyörű darázspókra(Argiope bruennichi) figyeltem fel. A nádszegélyben szőtte hálóját, sajnos elég nehezen hozzáférhető helyen: a parti ösvényről szinte fejjel lefelé lógva lehetett makrooptikával a közelébe férni. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

           Nem sokkal később a pók visszatért zsákmányához: egy hozzá képest hatalmas sebes acsa (Aeshna cyanea) került a hálójába - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

         A zsákmányul ejtett szitakötőfaj testhossza úgy a hatszorosa lehet a ragadozóénak - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

             Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Hivatásos vadász fényképezőgéppel

          Bőgő bika - FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Ezt a gyönyörű, cikkünket indító, bőgő bikát ábrozóló felvételt Sándor Péter János hivatásos vadász készítette: a vizslási származású, 1987 óta Bátonyterenyén élő szakember, bár már gyermekkora óta a vadgazdálkodás és vadászemberek körében forgolódik, a szakmát csak 2011 óta gyakorolja hivatásszerűen.

           Sándor Péter János a területen, fényképezőgéppel

Előtte húsz évig volt társasági tag a Salgótarján déli része és a tari buddhista sztúpa közé eső, dombos-völgyes, nagy részt erdős területen, ami természeti értékei mellett mostanra dámállományáról is híressé vált.

         Tisztítás – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Sándor Péter János már hosszú évek óta nem csak puskával járja az erdőt és a mezőt, hanem a fényképezőgép is állandó társa, ahogy mondja, hivatásának gyakorlásához kiváló segítséget jelent, ha a terep után képernyőn is szemügyre veheti területe vadállományát.

– Hol készült a bőgő bikát ábrozoló nyitókép?

– Somogy megyében, a Zselicben, a tavalyi bőgés idején. Egy régi vadászbarátság köt oda. Egyébként Somogyban könnyebb gímet fotózni, nagyobb az állomány, a trófeák is lényegesen mutatósabbak. Felénk óvatosabb a vad, sokat mozog éjszaka, viszont a Zselicben nappal is elég gyakran megfigyelhetők. Persze Nógrádban is lehet nagyon jó képeket készíteni, de a természetfotózás olyan, mint a vadászat, szerencse is kell hozzá! – Nem is kicsi…

                 Dámbika, a kedvenc. vad. A kép címe: Az erdő hercege. – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Sándor Péter János hozzátette: egyeztette a terület kezelőjével és az ottani vadőr kollégával, hogy mikor és hová megy. Jellemzően a terület zavarása miatt sok helyen nem szeretik a természetfotósokat…

– Nem is úgy működik az, hogy csak fogja magát az ember és kimegy oda, ahová neki tetszik! Ismerős kell, aki megmutatja, merrefelé számíthat vadra, és azt is tudja, hogy hol nem zavarja meg a vadászatot, ami még biztonsági okokból is szükséges. Nekem szerencsére sok barátom van szerte az országban, ők fotósként is szívesen látnak. A Zselic mellett voltam idén fotózni Kecskemét környékén is, Jászkisér határában, a Tisza-tónál, ott kifejezetten madárfotózás céljára épített leshelyen.

                   Szalakóta: a kép egy alföldi fotós kiránduláson készült – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

A vendéglátás persze oda-vissza alapon működik, akit én meglátogatok, azt vissza is hívom. Mivel többnyire vadőr kollégákról van szó, akik nem biztos, hogy fotóznak, vadászatról is szó lehet.

          Bak - FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Visszatérve a természetfotózásra, azt úgy gondolom, hogy ellenőrzött körülmények között azt mindig célszerű megengedni, cserébe pedig kérek az elkészült fotókból. Egy fotó minőségétől függetlenül általában felismerhető, akár még bírálható is a trófea, vagy például azt is láthatom, hogy az adott területen élő sutának ikergidái vannak.

Sándor Péter János kifejtette: a teljes tiltás már csak azért sem okos dolog, mert akit a szenvedélye hajt, az úgyis kimegy fotózni, amiből még baj is lehet, de megfelelő kommunikáció mellett a végén mindenki jól jár!

              Ugrik a bak– FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

– A természetfotósok általában maguk szeretik megválasztani azt a leshelyet, ami a háttér, vagy a fényviszonyok miatt nekik a legjobban megfelel, nem szívesen töltik a fotózásra szánt időt például magaslesen, inkább álcázzák magukat valahol. Már csak emiatt is szükséges az egyeztetés a terület vadőrével! Társaságonként változó a helyzet, de tény, a legtöbb helyen nem szeretik, ha valaki fotózni akar az arra legalkalmasabb időszakokban, mondván, hogy zavarja a terület nyugalmát, vagy magát a vadászatot is, baleseti helyzeteket okozva.

Sándor Péter János ezután kifejtette, hogy ő maga a hivatás vadász szakmát csak 2011 óta gyakorolja, miután az ehhez szükséges végzettséget is megszerezte, de a természet szeretete és a vadászat, a vadgazdálkodás már gyermekkora óta mindennapjai részét képezi.

– Emlékszem, hogy amikor a ’80-as évek elején a dámokat telepítették a környékünkön, én már segítettem a szabadon engedésük körül. Mostanra nagyon szépen felszaporodott az állomány, Vizslás és Bátonyterenye környékén leggyakrabban a Kökényes-völgyben és a Bükkpatak-völgyében látni őket.

(A dámot 1997-ben tájidegennek nyilvánították, ami visszavetette az állományt, de azután megszűnt e státusz, mert a fajt valószínűleg még a rómaiak betelepítették a mai Magyarország terültére, vagy kétezer éve. Ráadásul az utolsó jégkorszak előtt még élt is a Kárpát-medencében, ahonnan Kis-Ázsiába szorult vissza az éghajlatváltozás miatt. A SZERZŐ.)

– A ’80-as évek elején a dámtelepítés jól sikerült, ma már szerintem ezer példány körül alakulhat az állomány, persze a ’80-as években voltak telepítések Nógrádban más társasági területekre is. Nekem egyébként a kedvencem, a vadászatát, a barcogást is nagyon szeretem, fotózni is szívesen fotózom a fajt. Különösen szép lehet a környezet barcogás idején, az erdő általában éppen az idő tájt a legszínesebb. A dám nappal is sokat mozog, amikor azért lényegesen jobbak a fényviszonyok. Persze a dám egész évben jó fotótémát szolgáltat. Somogy és Tolna megyében is él olyan kollégám, akinek a területén különösen jó a barcogás, tervezem is, hogy meglátogatom őket.

Ami a környék dámállományát illeti, a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején telepített állomány utódait csak 1997-ben kezdtük vadászni. Ma már rendkívüli értéket képviselő állomány él a területen, a bikák között akadnak öt kilót közelítő trófeát viselők is!

           Bika – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

– Későn választotta a hivatásos vadász szakmát, aminek évtizedes gondja, hogy anyagilag nem igazán becsülik meg…

– Korábban sokáig dolgoztam a szociális szférában, felsővezetőként. A váltásnak egészségügyi okai is voltak, a szabadban szívesebben tartózkodom. Az való igaz, a vadőrnek a vadászatból elsősorban a munka jut osztályrészül, elkötelezettség, a szakma szeretete nélkül nem is megy a dolog. A vadat tulajdonképpen ki kell szolgálni, akárcsak a vendégeket. Utóbbiakat idényben, a vadat egész évben, holtidőszak tulajdonképpen nincs is. Az 1980-as évektől már vadászhattam társasági tagként, de hivatásosként teljesen más minden, amit persze tudtam előre…

– Fényképezni mióta fényképez?

– Nagyon régen, úgy mondom, hogy már a Smena korszak óta… A Smena régi, egyszerű, szovjet gyártmányú filmes gép volt vagy negyven éve. Ahogyan a digitális technika fejlődik, úgy lesz egyre könnyebb a fotózás, beleértve a természetfotózást is, én Canon gépvázakat, a vadfotózáshoz 150-600-as Sigma optikát használok. Ma már nagy részt ez is pénz kérdése, akinek telik a legújabb technikára, az értelemszerűen jobb képeket tud készíteni. Lehet persze próbálkozni, de aki a nagy fényerejű teleobjektíveket nem tudja megfizetni, az hátrányban van. Az is igaz, hogy az erdő sokszor megajándékozza az embert ritka és szép pillanatokkal, a türelem és a természetismeret ellensúlyozhatja valamennyire a hiányzó anyagiakat. Azt én is elmondhatom, hogy ezer kép közül két-három olyan van, amit én magam is sikeresnek tartok.

       A vadászok jelentős részének kedvence a vaddisznó – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Üzekedéskor voltam egy barátomnál Izsák környékén őzbakot fotózni, készítettem vagy hatszáz képet, ezek közül talán tíz-tizenöt olyan, hogy közszemlére merem tenni… Mindenesetre a fotót előre meg kell tervezni, az ember először a lelki szemeivel látja, hogy mit szeretne, a témára pedig rá kell szánni az időt, a költségeket. Sikerülhet persze véletlenül is egy-két jó fotó, amire kicsi az esély, különösen akkor, ha vadról van szó. A természet azonban kiszámíthatatlan és ez is szép benne!

– Pályázatokon szokott indulni?

– Igen, egyre gyakrabban küldök be fotókat ilyenekre, a Nimród Vadászújság pályázatán már értem el sikereket is. Azt még mindenképpen szeretném elmondani, hogy nagyon meg kell gondolni,  mit hoz az ember nyilvánosságra az alkotásai közül. Én például a közösségi médiumokban sosem osztok meg lőtt vadat ábrázoló képet, vagy terítékfotót. A vadászok társadalmi megítélése rossz, néha nagyon elmérgesedik egy-egy vita, persze főleg olyanok miatt, akik esetleg még életükben sem jártak a természetben…

– Nem lehet megkerülni a felvetést, hogy meglőni egyszerűbb, mint lefotózni…

– Nem lehet összehasonlítani, mind a kettő más, és persze felejthetetlen élményt ad. A jó fotó alapja az, hogy minél közelebb kell kerülni a témához. Egyfajta szemléletmód is kell ehhez, az erdőn nem csak nézni kell, hanem látni is, meggyőződésem továbbá, hogy egy bizonyos kort és szemléletet is el kell érni ahhoz, hogy az ember a vadfotózást jól tudja csinálni, főleg hivatásos vadászként. Egyébként szerencsés ember, aki azzal foglalkozhat, amit szeret. Nekem mind a vadőri hivatás, mind a természetfotózás ilyen!

A-Faragó Zoltán

              Dám – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Augusztusi alkonyat - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Szürke gém az aranyhídnál - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Naplemente után - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

       Iszapzátony madarakkal: a szürke gémen kívül tőkés récék, billegető cankól és barázdabillegetők vannak a képen, bár utóbbiak ebben a méretben nem ismerhetők fel. Előbbieken kívül még egy csörgő réce tojó is járt a közelben. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

       Nádszál naplementekor - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Az aranyhíd két oldalán, egymásnak farral... - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Augusztusban - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

               Réti cankók az iszapzátonyon - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

           Sajnos nagyon messze voltak - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Virágok közt... - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

         Tündárfátyol között tőkés réce: szedegetett valamit a levelek alól - Fotó: A-Faragó Zoltán

          Vízityúk - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

              Szürke gém a tündérfátyolosban - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

            Tőkés réce - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

             Naplementekor pár percre kisütött a nap, mesevilággá vált a vízparti táj. Történt mindez a maconkai víztározón, 2017 augusztusának végén - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Varjú-dombi mese - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Hatalmas csapat vetési varjú bogarászott a domboldalban, Bátonyterenye közelében a minap; nem meglepő a látvány, fészkelnek is a város belterületén. Készítettem róluk pár képet és egyszer csak az tűnt fel, hogy fecskékkel együtt vadászgatnak. A nagy termetű varjak felverték a fű közül azokat az apróbb hártyásszárnyúakat, amelyekkel a repülő rovarokkal táplálkozó fecskefajok zsákmányolnak. A helyszínen csak a füsti- és a molnárfecskék tűntek fel, viszont a kép letöltése után kiderült, hogy legalul egy partifecske látható. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

          Vetési varjak - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

           A nagy csapat - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

         Füstifecske a vetési varjak felett - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

          Csóka is volt a vetési varjak között. Többségük csak az után tűnt fel, amikor a vegyes csapat felrepült a földről. Sajnos a fotó nem sikerült, de volt még pár seregély is. Azért a legnagyobb öröm mégiscsak az volt, hogy sikerütl együtt megfigyelni a három hazai fecskefajt! - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Fiatal barázdabillegetők az iszapzátonyon

           Maconkán a nagy tó vízállása alacsony, előbukkantak kisebb-nagyobb iszapzátonyok. A parti madarak szeretik az ilyen élőhelyeket, billegető és erdei cankókat is megfigyeltem itt. Fotózni csak a diatal, ez évi barázda billegetők engedték magukat. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

         Az iszapban és a sekély vízben hatalmas tavikagyló héjak között keresgélnek a madarak. - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

            Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Augusztusban - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

              Imolafajon táplálkozott ez a házi méh, amikor egy pók zsákmánya lett - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

           A méh elfogyasztásában apró kétszárnyúak, valamelyik légyfaj egyedei is segítenek - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

        Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

              A zsákmányejtő pók potroha közelebbről - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán