Film készül Széchenyi Zsigmond életéről (MTI)

Nagyszabású természetfilmes dokumentumfilm készül az idén 120. éve született Széchenyi Zsigmond Afrika-utazó és vadászíró életéről – írta 2018. november 8-án az MTI.

A gróf életét új szemszögből megvilágító film bemutatja az Afrika múltja és jelene közti drámai változásokat, felhívva a figyelmet a természetvédelem jelentőségére - közölte a film kommunikációjával megbízott ügynökség az MTI-vel.

Az alkotók munkáját a kezdetektől segíti a ma 93 éves özvegy, Széchenyi Zsigmondné Hertelendy Margit, a Magyar Természettudományi Múzeum és a hatvani Széchenyi Zsigmond Vadászati Múzeum, továbbá a Takarék Csoport. Széchenyi Zsigmond 1898-ban született Nagyváradon és 1967-ben hunyt el Budapesten.

Vadász, utazó és író volt, a magyar vadászirodalom klasszikusai között tartják számon. Vadászott Európában, Afrikában, Indiában, és Alaszkában is. A készülő film a gróf életét az utolsó Afrika-szafariján keresztül mutatja be.

Erről írt könyve, a Denaturált Afrika nemcsak a vadászkalandok leírásáról szól, hanem szociológiai, társadalomtudományi, természetvédelmi kérdéseket is feszegetett abban a megvilágításban, ahogyan az író a 25 évvel azelőtti állapotokat látta.

Erre az útjára feleségével, egyben az expedíció fotósával, Hertelendy Margittal utazott. Az utazás állami megbízásából egy állatgyűjtő expedíció volt, amely a Nemzeti Múzeum 1956-os forradalomban megsemmisült Afrika-kiállítás anyagának pótlására szolgált.

A most készülő dokumentumfilm alkalmat ad majd arra, hogy a közönség visszatekinthessen a gróf életének számos epizódjára, amelyek mindenki számára komoly történelmi és társadalmi korképet adhat.

A film vezető producere Vida József, a Takarékbank elnök-vezérigazgatója kiemelte, hogy az alkotók 2018 augusztusában végigjárták a Széchenyi gróf ikonikus szafariútvonala által érintett tájakat, hogy egy hiteles és izgalmas filmcsemege születhessen, amely természetfilmbe ágyazva, eredeti dokumentumokkal alátámasztva mutatja be a gróf életét.

"Lenyűgözően szép természeti felvételeket tudtunk rögzíteni, de közben láttuk az afrikai változások és a rohamosan terjedő civilizáció árnyoldalát is. A dokumentumfilm elkészítéséhez az özvegy visszaemlékezéseit, eredeti fotódokumentációt, amatőr filmanyagot, érdekes naplórészleteket is felhasználunk" - idézi a közlemény Lajos Tamás producert.

A film rendezője Lerner János, aki maga is Afrika-szakértő és természetvédő, az operatőr Tóth Zsolt Marcell, a dramaturg és forgatókönyvíró Bak Zsuzsa. A filmet várhatóan 2019 második felében mutatják be az alkotók.

Séta délidőben a Medves-fennsík déli peremén

Aranyló őszidő járja mifelénk november első napjaiban. Természetellenesen enyhe az idő, ilyenkor a halottak napjára már el szokott fagyni az összes, a temetőbe kivitt krizantém. Idén nem így volt, sőt, maradt a nap közben egy szál inges időjárás. Ezeket a sorokat is nyitott ablak mellett vetem papír helyett képernyőre, bár a fűtés, ha nem is magas fokozatban, de megy.

Azon a szép napon későn sikerült elindulni otthonról, a forgalom is óriási volt a városban. Előtte már elgondolkodtam azon, hogy a teleobjektívet teszem fel a fényképezőgépre, érdekesebb tájkép lehetőségében már nem reménykedtem. Aztán végül győzött a lustaság, a könnyebb felszerelés mellett döntöttem, ne kelljen a nehéz telével vesződni. Amint később kiderült, hiba volt, nem kicsi...

Nehezen indultam el, ahogyan írtam, de az ablakokat csapatnyi széncinege járta a házon, csiripeltek a házi verebek, pintyfélék jöttek-mentek a tér körül, amik között mintha még csíz is lett volna, a magasból pedig holló korrogását hozta a szél. Mindez benn, a város közepén.

A kocsi felé tartva láttam is a két nagy, fekete madarat; talán vaddisznóhajtás volt valahol a környéken, olyankor lehet kikövetkeztetni a mozgásaikból még a helyszínt is.

A Medves-fennsíkra 11 óra körül kiérve is enyhe pára rejtette el távolságot, de néha kisütött a nap, a lombjaikat még mindig tartó fák pedig mesevilágot varázsoltak maguk köré.

A volt rónafalui focipálya mellett a nyírfák gyönyörűen sárgállottak, de ezen a szeles részen a madárcseresznyéken, a nyárfákon, a mezei juharokon már csak pár levél szerénykedett.

Kifelé ballagva egész csapat ragadozó madár repült el felettem: egy nagyra nőtt, feltehetően tojó héja vezette a mezőnyt, mögötte pedig gyors egymásutánban hét egerészölyv érkezett. Nem repültek túl a fennsíkon, körözni kezdett felette talán az összes példány. Az egerészölyvek szoktak laza kis csapatokban vonulni, egyszer, régen, 28 példányt is számoltam együtt, igaz, az Németország légterében történt és kora tavasszal. Mindenesetre a teleobjektív hiánya már itt megmutatkozott.

A pár nappal korábbi pár csepp eső nem tett csodát az őszi gombaterméssel, sem csiperke, sem őzláb nem volt a legelőkön. Madár is csak egy pár citromsármány és mezei pacsirta mutatkozott, ezek is nagyobb távolságból.

Az egerészölyvek közöl az egyik egy villanypásztor karójára telepedett, az alapoptikának óriási távolságra, közelebb meg nem engedett.

A Gortva-völgy felett ért a dél, egy kinn hagyott hengerbálának támaszkodva gyönyörködtem a novemberi természet szépségében, a pára mögött alig látható Medvesalja sejtelmes tájaiban.

A cser- és a kocsánytalantölgyek tartották lomjaikat, a vadkörték már lekopaszodtak teljesen. A gyertyánok még sárgállottak, akárcsak a mezei juharok és a rezgőnyarak. A bükkök koronája sokfelé már lekopaszodott, a föld közelében azonban, ahol a szél nem éri annyira, néhol még zöldellt is. Közben süvöltők bánatos, télköszöntő füttyentéseit hozta a szél.

Nem sokkal később tengelic csapat repült el felettem, úgy harminc-negyven között lehettek. Nagy bükkfák koronájában telepedtek le, az alaposabb szemrevételezés és némi hallgatódzás kiderítette, hogy kenderike és meggyvágó is biztosan van közöttük.

A következő pillanatban három őzet vettem észre a horizonton, talán nyolcvan–száz méterre lehettek, az alapoptikának messze, most kellett volna igazán a tele.

Azért készítettem pár képet így is. Közben azt láttam, hogy valami nagyobb madár repül egy villánypásztorkaróra. Messze volt, de lefényképeztem, letöltés után elég jól látni a képernyőn. A fényképezőn csak valami szürke folt látszott a legerősebb nagyításban.

A légmozgások éppen az őzek felé tartottak, ahogy a vadászok mondják, tarkószél volt, így a három vad, elöl a suta, nyomában a két gida, nemsokára megugrott.

Éppen a horizonton látszottak.

Tovább ballagtam a bükk hagyásfák felé, amikor egyszer csak egy nagy őrgébics repült el a fejem felett – olyan közel volt, hogy elég lett volna neki az alapoptika is.

Mivel a közelben szállt le, készítettem róla pár képet, persze most is jól jött volna a teleobjektív.

Vártam itt pár percet, mert éppen volt esélye, hogy kisüt a felhők mögött bujkáló nap.

Egy szobányi, feketeszedres foltot kerülgettem közben, amikor egyszer csak felugrott a lábam alól valami… Mezei nyúlra gondoltam, az szokott bevárni egészen közelre, hogy aztán a szívbajt hozza az emberre, amikor szinte a talpa alól indul meg. Ez azonban róka volt, elinalt a bükkfák felé, a lompos farka csak úgy lobogott utána. Az alapoptikával persze nem is valami jók a képek róla… (Ami a nyulat illeti, kellene írni róla egy külön bejegyzést, de nincs hozzá lelkierőm… A fogoly sorsára jutott, ha így haladunk, ki fog pusztulni.)

A róka elment, a nagy őrgébicset is szem elől vesztettem közben, azután viszontláttam, egyik bükkfa tetején. A következő pillanatban lenn, egészen a fa törzse mellett egy szép vörös mókust vettem észre. Egy másodperc múlva a gébics leröppent mellé és nagy szárnyverdeséssel támadni kezdte!

Persze nem voltak egy súlycsoportban, a ragadozó hajlamokat is mutató nagy őrgébics vagy incselkedett a termetes rágcsálóval, vagy, amit valószínűbbnek tartok, inkább el akarta űzni a vadászterület közeléből.

A mókust a közvélemény a megtestesült mogyorón és dión élő bűbájnak tartja, de némi ragadozó hajlam is szorult belé. Ha teheti, madárfészkeket foszt ki, tojásokat és fiókákat is megeszik, a természet rendje szerint. Talán erre emlékezett a gébics, még északi hazájából, meg a fiókanevelés sok munkával járó időszakából. A madár többször lecsapott a mókusra, ami nem ijedt meg különösebben, a bükk vastag törzséről nem állt odébb.

Percekig hagyták csodálni ezt a különös jelenetet és – most hiányzott csak igazán a teleobjektív! Pár kép így is készült róluk, de hát nem az igazi így.

Egy idő után a gébics elunta a dolgot, tovább állt a dolgára, a mókus azonban ott jött-ment a fa körül. Közelebb mentem ezért, hátha megenged egy alapoptikás képet. Látni láttam egészen közelről, de nem sikerült a kép… Még a csuszkát sem láttam, ami a közelben jelezgetett.

Mindenesetre közben tettem egy olyan felfedezést, ami még egy kis utánjárást még igényel, de remélem, rövidesen egy újabb érdekességről tehetek itt bejegyzést. Az előjelek nagyon is biztatók a szakirodalmi adatok áttekintése után.

A hazafelé úton látott nagy fakopáncsok, mezei pacsirták, szén- és kékcinegék, szajkók, egerészölyvek, hollók már csak a levezetését jelentették ennek a csodás, ebéd helyett megejtett sétának. A villánypásztorkarón ülő madár, amint a képernyőn bebizonyosodott, egy zöld küllő volt. A telével egészen jó kép sikerülhetett volna még róla is…

Andrásfalvi-Faragó Zoltán
A szerző fotói

Regionális munkacsoport la medveügy rendezésére (MTI)

Marian Rasaliu, Brassó megye prefektusa egy brassói fórumon regionális munkacsoport megalakítását kezdeményezte, "mely javaslatokat tesz a medve és az ember együttélésének a rendezésére" – írja 2018. szeptember 25-i hírében az MTI.

A prefektus kezdeményezésére szervezett fórumon mintegy nyolcvan önkormányzati vezető, vadásztársulati képviselő és vadvédelmi szakember vett részt azzal a céllal, hogy megvitassák a megnövekedett medveállomány által gerjesztett problémákat.

Tamás Sándor, a Kovászna megyei önkormányzat elnöke felszólalásában kijelentette: nem a medveállomány megtizedelése a cél, hanem az egyensúly helyreállítása az ember és a medve együttélésében. Hozzátette: a medve helye az erdőben van.

Az a tény azonban, hogy a Kárpát-kanyar településein a medve az utcákon sétál, és az istállókból viszi el a háziállatokat, az egyensúly megbomlását jelzi. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) színeiben megválasztott politikus elmondta: összesítették az elmúlt öt év Kovászna megyei vadkáraira vonatkozó adatokat, és azt látták, hogy exponenciálisan nő a bejelentett esetek száma.

Kijelentette: meg kell oldani, hogy a medvék által okozott károkat azonnal megtérítsék. Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke felszólalásában azt hangsúlyozta, hogy az emberi élet védelmét kell a törvények középpontjába állítani. Megemlítette: a Hargita megyében idén medvetámadásban megsebesült 16 ember semmilyen kártérítést nem kapott.

Úgy vélte, decentralizálni kell a vadkárok okozta kártérítések kifizetését is, és csökkenteni kell a bürokráciát. A politikus megemlítette: a munkaidejéből naponta legalább egy óra medveügyek intézésére megy el. Adrian Vestea, Brassó megye önkormányzatának liberális elnöke is a medvék túlszaporodására panaszkodott. Úgy vélte, a Brassó megyei medveállomány kétszerese az optimálisnak. Ez szerinte a medvegázolásos autóbalesetekből is látszik.

Míg 2015-ben három ilyen esetet jegyeztek a Brassótól Bukarest felé vezető országúton, 2017-ben már tíz ilyen eset történt. Kiss József, a Kovászna megyei Zágon polgármestere - aki személyesen is megküzdött a juhait dézsmáló medvével - elmondta: a Kárpát-kanyarban nem találnak már pásztort, aki a medveveszély ellenére meri vállalni a juhok terelését.

Hozzátette: a helyzet azért súlyos, mert a térség legelőinek a 80 százaléka a hegyek közt van.

Ovidiu Ionescu vadvédelmi szakember, a brassói Transilvania Tudományegyetem tanára a túlszaporodás jeleként említette, hogy a térségben öt olyan anyamedvét észleltek, amelyik öt bocsot nevel.

A szakember arra figyelmeztetett, hogy ha az állam nem rendezi a medvék túlszaporodásából fakadó gondokat, maguk a károsultak látnak neki a medvék csapdába ejtésének, elpusztításának. A szakember szerint nem oldja meg a gondokat a medvék áttelepítése.

A tanácskozáson többen is megemlítették: a medvék túlszaporodása elsősorban a Kárpát-kanyar megyéiben okoz gondokat, ezért a régió önkormányzatainak és szakembereinek közösen kell megoldásokat javasolniuk a bukaresti döntéshozóknak.

A pécsi havihegyi mandulafa lett az év fája (MTI)

A pécsi havihegyi mandulafa nyerte el 4779 szavazattal idén az év fája címet - közölte a kezdeményezést 2010-ben életre hívó Ökotárs Alapítvány 2018. október 19-én az MTI-vel.

     Az év fájának választott mandulafa a pécsi Havihegyen 2018. október 18-án – MTI/Sóki Tamás

Az online szavazáson győztes pécsi mandula egy csavarodott törzsű, több mint 100 éves fa, ami a Havihegy csúcsán álló, pécsi Havas Boldogasszony-templomnál fogadja az érkezőket - írták.

Mint hozzátették, a Hős Fa címet a Római-parti fák, míg az Országos Erdészeti Egyesület különdíját pedig egy óriási tölgyfa, a szebényi nagy fa kapta ebben az évben.

Az Év fája versenybe idén 35 jelölés érkezett, amelyekből tizenkettőt juttatott a döntőbe az Ökotárs Alapítvány szakmai zsűrije. A közönség így a ceglédberceli falu fája, a kimlei hárs, a Mária utcai mesefa, a Rómain álló fák, a mesebeli galagonya a pogányi Zsályaligetben, a Nagykovácsi templomkert odvas hársfája, a pécsi havi-hegyi mandulafa, a szebényi nagy fa, a kamuti tudás fája, a zalai dombokat vigyázó pacsai öreg hárs, a zuglói mezős fák és a békéscsabai égigérő gerlai vackor közül választhatta ki az Év fáját online szavazással az evfaja.okotars.hu/dontosfak oldalon július 9. és október 8. között.

      Az Év fája versenyre idén 35 jelölés érkezett, tizenkettőt jutott a döntőbe  –  MTI/Sóki Tamás

A fákra összesen 16 ezer 423 szavazat érkezett az online szavazás keretében - jelezte az alapítvány. A 2018-as magyarországi győztes pécsi mandula a 2019 elején rendezendő európai versenyben is indul, amelynek győztese az Európai Év Fája címet nyeri el.

A nemzetközi versenyen többször is második helyezést értek el, háromszor pedig elsőként végzett a magyar fa. Tavaly Zengővárkony hős szelídgesztenyéje a negyedik helyen végzett 13 ország fái között - ismertette az Ökotárs Alapítvány.

 

Három medvebocsot gázolt el a vonat (MTI)

Három medvebocsot gázolt el szombat reggel a székelyföldi Csíkszentmihály községhez tartozó Lóvészen a vonat - közölte az Agerpres hírügynökség az MTI híre szerint 2018. október 20-án.

Izsák-Székely Lóránt, a község polgármestere elmondta: az elmúlt napokban többen jelezték, hogy három medvét láttak a lóvészi templom környékén. A polgármester reményét fejezte ki, hogy ez a három medve esett a baleset áldozatául, mert - mint közölte - az állatok félelmet keltettek a faluban.

A medvebocsok egyikét egy évesnek, a másik kettőt pedig két évesnek becsülték az illetékesek. Hargita megyében idén hét medve pusztult el közlekedési balesetekben.

Két bocsot Tusnádfürdőn gázolt el a vonat, egy medvét Székelyudvarhely határában, egyet pedig Maroshévíz térségében ütött el gépkocsi.

Romániában egyre több gondot okoz a túlszaporodott medveállomány. 2016 előtt a környezetvédelmi tárca évente 400-450 medve kilövésére adott engedélyt a vadásztársaságoknak, ekkor azonban a Ciolos-kormány a populációt szabályozó medvevadászatot is betiltotta.

Egy tavalyi becslés szerint Romániában mintegy 6800 medve él, és az állomány 85 százalékát a székelyföldi Kovászna, Hargita és Maros megyében, illetve a szomszédos Brassó megyében tartják számon.

Ősz: talaj menti köd a felvidéki Óbást közelében

            Októberi talaj menti köd a felvidéki Óbást közeléből fotózva – MTI Fotók: Komka Péter

Egy csikó életét követi végig az új természetfilm (MTI)

Egy csikó életét követi végig a születéstől kezdve Török Zoltán Vadlovak - Hortobágyi mese című új természetfilmje, amelyet 2020-ban láthat a közönség - hangzott el az M5 kulturális csatorna szerdai híradójában az MTI 2018. szeptember 12-i híre szerint.

A magyar-német-osztrák-svéd koprodukcióban készülő egész estés alkotást több év tervezés és előkészítés után tavaly ősszel kezdte el forgatni Török Zoltán és stábja. A film története egy csikó életét követi végig a születéstől kezdve, az ő szemén keresztül láthatja majd a közönség a csapatában lejátszódó drámákat, valamint a puszta változását évszakról évszakra.

Török Zoltán rendező a Kulturális Híradónak elmondta: a Hortobágy annyira unikális táj gazdag állatvilággal, ami megérdemel egy egész estés mozit. Mint mondtam elég sokáig kerestek főszereplőt, a casting során szóba kerültek például a sakálok is.

"A vadlovakra aztán azért jutott a választás, mert az élőhelyük a Hortobágy kellős közepén van és ott gyakorlatilag a hortobágyi állatvilág képviselői javarészt megfordulnak és közvetlen interakcióba kerülnek a vadlovakkal, ami már nagyon érdekes adalék. És a kutatások alapján kiderült, hogy a Przsevalszkij-lovaknak elég gazdag és változatos szociális életük van, ami filmen nagyon érdekes" - fejtette ki a rendező.

A Vadlovak - Hortobágyi mese című produkció a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával és nemzetközi koproducerek részvételével készül.

Búcsúzik a nyár

Érdekesen alakult a már jószerével magunk mögött hagyott nyár. Kánikula volt májusban, ezzel pedig le is tudtuk már tavasz végén – a nyár elejét.

Sajnos nem úgy sikerültek a dolgaim, ahogy elterveztem, semmi nem lett a nagy madarászkirándulásokból, fotózásokból, megfigyelésekből.

Azért persze nyitott szemmel jár az ember, legalább már arra megpróbál odafigyelni, ami kínálja magát, más esély híján bárhol.

Júniusban legalább egyszer láttam egészen közelről – értsd: a földtől vagy húsz méterre – Salgótarján belvárosában vándorsólymot: nagy öröm volt, főleg annak fényében, hogy még két alkalommal erősen gyanús volt abban a hónapban a felbukkanása.

Mind nagyon számban költenek és szaporodnak a városban a parlagi galambok, rájuk vadászva is felbukkan ez a ragadozó, de olyan szemvillanásnyi időkre, hogy biztosan azért nem merem állítani, hogy a másik két alkalommal is vándorsólyom volt.

Érdekes módon a molnárfecskék nem törődtek vele, a sarlós fecskék azonban egy alkalommal üldözőbe vették. Egyszer egy parkolóban a hátam mögé esett egy sérült parlagi galamb, négyzetméternyi helyen terítve szét apró vércseppjeit.

A fejét még felemelte, de azután kiszenvedett. Talán vándorsólyom rúgta le a levegőből, mert egyik pillanatról a másikra került az aszfaltra egy olyan helyen, ahol parlagiék nagy számban tanyáznak. Sarlósfecskéket május 6-ától július 15-ig naponta láttam, Salgótarjánban három helyen is: a Vásártéren, az Arany János út felett és Zagyvapálfalván, a bányagépgyári elágazónál.

A sarlósfecske gyors madár, nagy távolságokat berepül, de nem feltételezem, hogy ugyanazokat a madarakat láttam mind a három helyen. Költési időben bizonyára nem kóborol annyit és olyan messzire, hogy rendszeresen lehessen látni a fészkétől kilométerekre.

Ami apró érdekesség, hogy július 15-én egy csapatban volt 12 – 15 példány, valószínűleg már az ez évi szaporulat is a szülőkkel járt; persze összeállhattak a városban élő madarak, több pár is. Utána már egyáltalán nem láttam őket, két gyanús sivítást hallotam ugyan, de mást semmit.

A molnárfecskék riasztásait figyelve a belvárosban egy kabasólymot, öt-hat karvalyt láttam, mellettük vörös vércse és egerész ölyv is képviselte a ragadozókat.

A hollók felbukkanása viszonylag rendszeres. Mivel kifejezetten madarászni nem jutottam el sajnos, pár apró sétával sikerült színesíteni a különféle, kötelező útjaimat.

Csak június 26-án láttam az ez évi első közép fakopáncsot, Diósjenőn, a tó partján. Június 30-án a drégelypalánki Csadótanyánál legalább három nagy kócsag tartózkodott: ezeket is csak most figyeltem meg idén először, ami példátlanul késői az elmúlt harmincvalahány év átlagához képest…

Salgótarján belvárosában többször láttam kenderikét, ez nagy öröm volt, mert nem minden évben bukkan fel.

Július 12-én szólalt meg először a pirregő tücsök, pár napra rá a fecskék már megkezdték az edzéseiket. A villanydróton összegyülekezni Pásztón láttam őket először, egy nagy eső után, július 30-án. Ezek az őszi jelek persze nyár közepe táján már előfordulhatnak, de csak nem örül nekik az ember.

A fecskék korai elvonulásra készülnek a jelek szerint, de ma reggel még nagy csapat jár a ház körül. Lehet, hogy már északabbról jött vándorok időznek itt, a mieink meg már elmentek. A lényeg, hogy van belőlük szépen, mert más vidékekről nagyon rossz híreket hallani a molnárfecskék állományának alakulásáról.

2018. augusztus 21.

Szemlélődés a magaslesről: őszlátó

Balra fényképezőgép, jobbra távcső, középen én magam a les ülésdeszkáján. Deszka, mert túlzás lenne a pad magasságába emelni, azaz a „kissé kényelmetlen” kategóriába… Nem akasztom a nyakamba sem a gépet, sem a távcsövet, ne koccanjanak, ha valamelyikkel kapkodnék.

A polárfelsőt a magasles palánkjára terítem. Enyhe az este, nem lesz rá szükség… Amíg a szúnyogok elő nem jönnek.

Azután, mielőtt még elfelejtem, némítom a mobilt. Napokig a kutyának sem jutok eszébe, most azonban, amikor tényleg zavarna, biztosan hív valaki… A nap még hosszú július végén, későn sötétedik.

Egyedül vagyok és társam a remény, hogy közel merészkedik majd valami: üzekedésre készülő, vagy már üzekedő őzekre, fiatal, tapasztalatlan rókákra számíthatok a Karancs nyugati nyúlványán. Esetleg magáról megfeledkező fácánra, mezei nyúlra, bár két utóbbi ritka a mi erdős-völgyes vidékünkön, mégis minden sétámon jó eséllyel látok egy-két példányt.

A les a domb közepe táján áll, mellette földút szalad a gerincig, balra tőle csíknyi zabtábla, túl rajta kaszáló, még kinn lévő hengerbálákkal, majd egy embermagasságú kukoricás. Annak a széle már vagy kétszázötven méterre esik.

A földút másik oldalán kökényes-vadrózsás, fagyalos-galagonyás bozót áll, néhol erdei fenyő laposra tört koronája emelkedik ki a sűrűből. Valami régi, sikertelen telepítést élhetett túl pár példány.

Késő délután van, elmélkedésre való, nyugalmas időszak, ilyenkor még nem mozog a vad. Ami, tudvalévő, olyankor a legbátrabb, amikor nincs a közelében – fényképezőgép.

Így aztán a remények szerények, de a nyári este hangulata már önmagában is – élmény.

A magasban gyurgyalagok beszélgetnek, valahol a les felett járnak, nem látom őket. A bozótosban csettegnek a tövisszúró gébicsek, kirepültek a fiókák, de az öregek még etetik őket.

Később dalra fakad egy citromsármány, búg a vadgerle is, pedig igencsak végét járja már a szaporodási időszak.

Őzekre várnék leginkább, vörös csuhás üzekedőkre, lehetőleg a csíknyi zabon túli kaszáló legközelebb eső pontján… Jönni azonban a várakozás első órájában nem jön semmi, persze vadat, madarat lesni nem a türelmetlen ember kedvtelése.

Az idő nekem dolgozik: a táj részévé váltam már, a mozdulatlan, boldog magányban. A természet egy apró részecskéjévé, ami csak a szemét mozdítja, vagy nagy néha, amikor körülnéz, a fejét. Még csak egy óra telt el, de már most olyan, mintha mindig itt lettem volna időtlen idők óta, az útszéli mácsonyák, a dombtetőn sorakozó tölgyek, a vénséges galagonyák, a talán már évszázadok óta koptatott földút testvéreként.

Fotótéma nem mutatkozik, nem baj, a gondolatok közben szabadon kószálhatnak, lelki szemeim előtt pedig régi nyarak elevenednek meg…

Akkor is valahogy július utolsó napjaiban jártunk.

– Fekete gólya – mutatott a magasba a szemüveges gorál. Érteni persze nem értettem, de volt tolmács a tutajon, aki rögtön fordította, mutatta is a madarat a magasban.

Azután hozzátette, hogy „azt mondja, majd a fészkük mellett haladunk el.” Írtam az előbb, hogy július utolsó napjaiban jártunk akkor is, amire az ember még azt mondja: nyár dereka.

Viszont a gólyák fészkei – a feketéké is, a fehéreké is – ilyenkor már kiürülnek, a fiatalok megkezdik a repülési gyakorlatokat a nagy vándorútra készülve. Az apró madarak akár már a harmadik fészekalj felnevelésén is túl vannak ez idő tájt, bár késlekedők mindig lehetnek. Közöttük is, a gólyák között is.

Lassúbb és egyenes szakasz következett a folyón, csendesen csordogáltunk a sziklás partok között, valamit talán megérezve a faúsztatás nehéz mesterségének rég elveszett romantikájából, ami teljesen biztonságos turistaattrakcióvá szelídült mostanra.

A szemüveges gorál megint mondott valamit; nem rá figyeltem, hiszen úgysem értek lengyelül, meg éppen egy arasznyira kiálló kövön álldogáló, hatalmas ezüstsirály mellett úsztunk el. Valahonnan a Balti-tengerről érkezhetett a Kárpátok északi oldalára, folyók szalagjait követve.

– Azt mondja, ma megkezdődött az ősz. Látni a fákon – fordította közben a tolmács a szemüveges gorál mondandóját, mire eltűnt a lelki szemeim elől a Német-lengyel síkság vízrajza. Oderástól, Visztulástól. Ezüstsirályostól.

– Megkérdeznéd, hogy mit lát a fákon?
– A falevelek már nem olyanok, mint tavasszal, az üdeségük, a zöldjük sárgába fordul. Azt mondja, hogy ezt itt egyik napról a másikra is észrevenni… Most már megkezdték a fák a felkészülést az őszre, a pihenőre…

Lehet, hogy csak az elmondottak miatt, de a fenyők között sokfelé álló lombos fák és cserjék levelei valóban sárgábbnak tűntek már ezután…

Nemsokára elhaladtunk a feketególyák fészke mellett, a sziklába kapaszkodó erdei fenyők koronájában azonban nem sikerült megpillantanom. Persze, ha a szemüveges gorál mondta, biztosan ott is volt, ő tavasztól őszig naponta eltutajozik erre. Később a folyó felett, már a kikötéskor egy békászó sast is láttam.

Nem körözött fel a magasba, csak rótta kimért köreit, s miközben fényképeztem a gyönyörű ragadozót, magasan felette viszontláttam egy fekete gólyát. Ismerős madár itthonról, a Kárpátok innenső oldaláról, de azért mindig öröm megpillantani. Nincs sok belőlük.

Kijött egy őz a kukoricatábla szélére! – A másodperc tört része alatt sikerül visszatérni a Belső-Kárpátokba, pedig nem olyan kicsi távolság az…

Az őz szabad szemmel barnás folt, a távcső lencséje sutát mutat. Nincs semmi jele az üzekedésnek, errefelé egyébként is később kezdődik, mint délen. Más lehetőség híján elnézegetem a sutát, ahogyan csipeget a kukoricatábla szélében.

Közben olyan közelre ül be egy tövisszúró gébics a földút túloldalán egy mácsonyára, hogy akár fotózni is lehetne, ha nem kellene felé fordulni a teljes felszereléssel. Azt biztosan nem várná meg. A suta vagy tíz percig felfelé ballag a domboldalban, meg- megállva, csipegetve, végig a kukorica szélében. Akkor hirtelen egy lövés csattan, a hang végigszáll a völgy fölött. Az őz felkapja a fejét, néz a hang irányába.

Sokszor láttam már a vadat azután, hogy lövést hallott. A fejét általában felkapja, utána van, amelyik nem zavartatja magát, folytatja a legelészést, meg olyan is, amelyik menekül. Az én sutám is beugrik a kukoricásba. Egy ritkásabb részen, amit talán kihagyott áprilisban a vetőgép, még látom megvillanni vörös kabátját.

Ezután egy ideig nem történik semmi. Egyébként az ősz már kora reggel is eszembe jutott, amikor szokásom szerint kiültem az erkélyre kávézni. A molnárfecskék a háztetők felett röpködtek, az ablak sarkában fészkelők egészen közel jöttek, nagy csiviteléssel forgolódtak előttem, mintha nem láttak volna érkezésük óta majdnem minden reggel.

Ha emberi fejjel gondolkodunk – ami persze aligha állja meg a helyét – valami kis színjáték ez a részükről, az illendőség kedvéért, talán, hogy eltereljék a figyelmemet a közeli fészekről.

A fecskék megfigyelésekor a hangok is érdekesek, száz százalékos biztonsággal jelzik a karvalyt, ritkábban a héját, a város fölé nagy néha berepülő kaba- még ritkábban a vándor sólymot.

Azon a reggelen nem járt mifelénk ragadozó, helyette mást láttam: a molnár fecskék nagy csapatba álltak össze és hatalmas köröket tettek a magasban, már-már a szemmel láthatóság határán. Talán az összes madár ott volt, amelyik a házunk környékén költ, az ez évi szaporulattal együtt. Lehettek vagy százan. Ez a csoportosulás pedig már valamit jelent!

Egy apró őszi intés volt, alig észrevehető, mint a Kárpátok túloldalán a falevelek üdeségének múlása. Nemsokára, lehet, hogy két hét sem kell, már csapatostól látjuk a fecskéket a villanydrótokon üldögélni. Aminek, pontosan tudjuk, mi a vége…

Ott a bak! A felismerés megremegteti a kezemet, talán a váratlansága teszi, néha megesik, az első pillanatban el sem hiszi az ember, hogy jól lát. A bak messze van, fenn a dombtetőn, még a kukoricáson is túl. Testre erősnek tűnik ilyen messziről, vagy négyszáz méterről, de nem tudnék rá mit mondani, a távcső lencséjében is csak az ismerhető fel, hogy van agancsszár a két füle között.

Nem sokkal később meglátok még messzebb, egészen az erdőszélen egy sutát is. Üzekedésnek semmi jele, békésen legelésznek egymás mellett, pedig a mondásbéli nagykönyv szerint illene kergetődzve ördöggyűrűt csinálniuk.

De hát mit tudhatnak az őzek a mondásbéli nagykönyvről? Hagyják magukat nézegetni sötétedésig, de még mielőtt a látásviszonyok odáig romlanának, eltűnnek ők is a kukoricásban. Ideje pakolni, fotózásról már szó sem lehet, hiába képes csodákra a digitális technika, a nekem rendelkezésre álló nem tud éjszakai képet. Ki tudja, meddig?

Elteszem a távcsövet, abban a pillanatban egy rókát veszek észre két bála között. Keresgél, szimatol, azután leül és nézelődik a domboldalban. Meg sem próbálom lefényképezni, már késő, tudom, hogy mi lenne az eredmény… Ő a dombot nézegeti, én őt, azután pedig jön a meglepetés: vagy tíz méterre tőle egy nagy mezei nyúl baktat ki a kaszálóra!

A koma is figyeli, de üldögél nyugodtan, nem próbálkozik. Egyrészt a tapsi jókora, az idei süldő rókát méretben majd’ felülmúlja, másrészt meg két másodperc alatt faképnél hagyná a ragadozót. A kifejlett nyúlnak a nyílt mezőn futásban, zeg-zugolásban nem ellenfél a róka. Más kérdés persze, ha a koma lesből támadhat. Összepakolom az egész felszerelést, és otthagyom a rókát, meg a nyulat a kaszálón, hadd nézzék egymást kedvükre, akár egész éjszaka…

Tulajdonképpen eredménytelen volt a mai este, de mégis, mennyi gondolat kergette egymást…

A kocsi felé ballagok, ahol Józsi barátom vár már, mert felvillan a reflektor fénye.

Miközben a völgy alja felé ballagok, megszólal valami a zabtáblán: „Kri-kri” – köszörüli egy hangocska. Az őszi bogár, hivatalos nevén pirregő tücsök köszön el tőlem.

Július legvége van, ami az emberi gondolkodás szerint még nyár dereka… Idén először hallom ezt a fülnek egyébként kellemes kri-kri-t, mégis a pokolba kívánom az elmúlás hírnökét. Igen, az ősz közeledtét jelzi, a biztos elmúlásét… Ami ellen persze nem tehetünk semmit, így tiltakozni sem érdemes…

Meg aztán az igazsághoz tartozik, hogy január közepén, amikor a hollók nászröptét látom, dobolni kezdenek a harkályok, „ki-ki-tél”-t kiált a széncinege, vagy hirtelen megsárgulnak a fűzvesszők, azt mondom: „tavaszi jelek!” Nyár közepén sincs ez másképpen, csak mások az előjelek…

Akárhonnan is nézzük, közeledik az ősz… Igen. Száz százalékos biztonsággal pereg az – idő.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán
A szerző fotói

Eső (MTI)

              Esőben zuhanyzó vadgerle (Streptopelia turtur) a Pest megyei Pilisszentkereszt környékén – MTI Fotó: Kovács Attila

             Esőcseppek hullanak egy pocsolyába – MTI Fotó: Kovács Attila