Hivatásos vadász fényképezőgéppel

          Bőgő bika - FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Ezt a gyönyörű, cikkünket indító, bőgő bikát ábrozóló felvételt Sándor Péter János hivatásos vadász készítette: a vizslási származású, 1987 óta Bátonyterenyén élő szakember, bár már gyermekkora óta a vadgazdálkodás és vadászemberek körében forgolódik, a szakmát csak 2011 óta gyakorolja hivatásszerűen.

           Sándor Péter János a területen, fényképezőgéppel

Előtte húsz évig volt társasági tag a Salgótarján déli része és a tari buddhista sztúpa közé eső, dombos-völgyes, nagy részt erdős területen, ami természeti értékei mellett mostanra dámállományáról is híressé vált.

         Tisztítás – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Sándor Péter János már hosszú évek óta nem csak puskával járja az erdőt és a mezőt, hanem a fényképezőgép is állandó társa, ahogy mondja, hivatásának gyakorlásához kiváló segítséget jelent, ha a terep után képernyőn is szemügyre veheti területe vadállományát.

– Hol készült a bőgő bikát ábrozoló nyitókép?

– Somogy megyében, a Zselicben, a tavalyi bőgés idején. Egy régi vadászbarátság köt oda. Egyébként Somogyban könnyebb gímet fotózni, nagyobb az állomány, a trófeák is lényegesen mutatósabbak. Felénk óvatosabb a vad, sokat mozog éjszaka, viszont a Zselicben nappal is elég gyakran megfigyelhetők. Persze Nógrádban is lehet nagyon jó képeket készíteni, de a természetfotózás olyan, mint a vadászat, szerencse is kell hozzá! – Nem is kicsi…

                 Dámbika, a kedvenc. vad. A kép címe: Az erdő hercege. – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Sándor Péter János hozzátette: egyeztette a terület kezelőjével és az ottani vadőr kollégával, hogy mikor és hová megy. Jellemzően a terület zavarása miatt sok helyen nem szeretik a természetfotósokat…

– Nem is úgy működik az, hogy csak fogja magát az ember és kimegy oda, ahová neki tetszik! Ismerős kell, aki megmutatja, merrefelé számíthat vadra, és azt is tudja, hogy hol nem zavarja meg a vadászatot, ami még biztonsági okokból is szükséges. Nekem szerencsére sok barátom van szerte az országban, ők fotósként is szívesen látnak. A Zselic mellett voltam idén fotózni Kecskemét környékén is, Jászkisér határában, a Tisza-tónál, ott kifejezetten madárfotózás céljára épített leshelyen.

                   Szalakóta: a kép egy alföldi fotós kiránduláson készült – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

A vendéglátás persze oda-vissza alapon működik, akit én meglátogatok, azt vissza is hívom. Mivel többnyire vadőr kollégákról van szó, akik nem biztos, hogy fotóznak, vadászatról is szó lehet.

          Bak - FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Visszatérve a természetfotózásra, azt úgy gondolom, hogy ellenőrzött körülmények között azt mindig célszerű megengedni, cserébe pedig kérek az elkészült fotókból. Egy fotó minőségétől függetlenül általában felismerhető, akár még bírálható is a trófea, vagy például azt is láthatom, hogy az adott területen élő sutának ikergidái vannak.

Sándor Péter János kifejtette: a teljes tiltás már csak azért sem okos dolog, mert akit a szenvedélye hajt, az úgyis kimegy fotózni, amiből még baj is lehet, de megfelelő kommunikáció mellett a végén mindenki jól jár!

              Ugrik a bak– FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

– A természetfotósok általában maguk szeretik megválasztani azt a leshelyet, ami a háttér, vagy a fényviszonyok miatt nekik a legjobban megfelel, nem szívesen töltik a fotózásra szánt időt például magaslesen, inkább álcázzák magukat valahol. Már csak emiatt is szükséges az egyeztetés a terület vadőrével! Társaságonként változó a helyzet, de tény, a legtöbb helyen nem szeretik, ha valaki fotózni akar az arra legalkalmasabb időszakokban, mondván, hogy zavarja a terület nyugalmát, vagy magát a vadászatot is, baleseti helyzeteket okozva.

Sándor Péter János ezután kifejtette, hogy ő maga a hivatás vadász szakmát csak 2011 óta gyakorolja, miután az ehhez szükséges végzettséget is megszerezte, de a természet szeretete és a vadászat, a vadgazdálkodás már gyermekkora óta mindennapjai részét képezi.

– Emlékszem, hogy amikor a ’80-as évek elején a dámokat telepítették a környékünkön, én már segítettem a szabadon engedésük körül. Mostanra nagyon szépen felszaporodott az állomány, Vizslás és Bátonyterenye környékén leggyakrabban a Kökényes-völgyben és a Bükkpatak-völgyében látni őket.

(A dámot 1997-ben tájidegennek nyilvánították, ami visszavetette az állományt, de azután megszűnt e státusz, mert a fajt valószínűleg még a rómaiak betelepítették a mai Magyarország terültére, vagy kétezer éve. Ráadásul az utolsó jégkorszak előtt még élt is a Kárpát-medencében, ahonnan Kis-Ázsiába szorult vissza az éghajlatváltozás miatt. A SZERZŐ.)

– A ’80-as évek elején a dámtelepítés jól sikerült, ma már szerintem ezer példány körül alakulhat az állomány, persze a ’80-as években voltak telepítések Nógrádban más társasági területekre is. Nekem egyébként a kedvencem, a vadászatát, a barcogást is nagyon szeretem, fotózni is szívesen fotózom a fajt. Különösen szép lehet a környezet barcogás idején, az erdő általában éppen az idő tájt a legszínesebb. A dám nappal is sokat mozog, amikor azért lényegesen jobbak a fényviszonyok. Persze a dám egész évben jó fotótémát szolgáltat. Somogy és Tolna megyében is él olyan kollégám, akinek a területén különösen jó a barcogás, tervezem is, hogy meglátogatom őket.

Ami a környék dámállományát illeti, a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején telepített állomány utódait csak 1997-ben kezdtük vadászni. Ma már rendkívüli értéket képviselő állomány él a területen, a bikák között akadnak öt kilót közelítő trófeát viselők is!

           Bika – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

– Későn választotta a hivatásos vadász szakmát, aminek évtizedes gondja, hogy anyagilag nem igazán becsülik meg…

– Korábban sokáig dolgoztam a szociális szférában, felsővezetőként. A váltásnak egészségügyi okai is voltak, a szabadban szívesebben tartózkodom. Az való igaz, a vadőrnek a vadászatból elsősorban a munka jut osztályrészül, elkötelezettség, a szakma szeretete nélkül nem is megy a dolog. A vadat tulajdonképpen ki kell szolgálni, akárcsak a vendégeket. Utóbbiakat idényben, a vadat egész évben, holtidőszak tulajdonképpen nincs is. Az 1980-as évektől már vadászhattam társasági tagként, de hivatásosként teljesen más minden, amit persze tudtam előre…

– Fényképezni mióta fényképez?

– Nagyon régen, úgy mondom, hogy már a Smena korszak óta… A Smena régi, egyszerű, szovjet gyártmányú filmes gép volt vagy negyven éve. Ahogyan a digitális technika fejlődik, úgy lesz egyre könnyebb a fotózás, beleértve a természetfotózást is, én Canon gépvázakat, a vadfotózáshoz 150-600-as Sigma optikát használok. Ma már nagy részt ez is pénz kérdése, akinek telik a legújabb technikára, az értelemszerűen jobb képeket tud készíteni. Lehet persze próbálkozni, de aki a nagy fényerejű teleobjektíveket nem tudja megfizetni, az hátrányban van. Az is igaz, hogy az erdő sokszor megajándékozza az embert ritka és szép pillanatokkal, a türelem és a természetismeret ellensúlyozhatja valamennyire a hiányzó anyagiakat. Azt én is elmondhatom, hogy ezer kép közül két-három olyan van, amit én magam is sikeresnek tartok.

       A vadászok jelentős részének kedvence a vaddisznó – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS

Üzekedéskor voltam egy barátomnál Izsák környékén őzbakot fotózni, készítettem vagy hatszáz képet, ezek közül talán tíz-tizenöt olyan, hogy közszemlére merem tenni… Mindenesetre a fotót előre meg kell tervezni, az ember először a lelki szemeivel látja, hogy mit szeretne, a témára pedig rá kell szánni az időt, a költségeket. Sikerülhet persze véletlenül is egy-két jó fotó, amire kicsi az esély, különösen akkor, ha vadról van szó. A természet azonban kiszámíthatatlan és ez is szép benne!

– Pályázatokon szokott indulni?

– Igen, egyre gyakrabban küldök be fotókat ilyenekre, a Nimród Vadászújság pályázatán már értem el sikereket is. Azt még mindenképpen szeretném elmondani, hogy nagyon meg kell gondolni,  mit hoz az ember nyilvánosságra az alkotásai közül. Én például a közösségi médiumokban sosem osztok meg lőtt vadat ábrázoló képet, vagy terítékfotót. A vadászok társadalmi megítélése rossz, néha nagyon elmérgesedik egy-egy vita, persze főleg olyanok miatt, akik esetleg még életükben sem jártak a természetben…

– Nem lehet megkerülni a felvetést, hogy meglőni egyszerűbb, mint lefotózni…

– Nem lehet összehasonlítani, mind a kettő más, és persze felejthetetlen élményt ad. A jó fotó alapja az, hogy minél közelebb kell kerülni a témához. Egyfajta szemléletmód is kell ehhez, az erdőn nem csak nézni kell, hanem látni is, meggyőződésem továbbá, hogy egy bizonyos kort és szemléletet is el kell érni ahhoz, hogy az ember a vadfotózást jól tudja csinálni, főleg hivatásos vadászként. Egyébként szerencsés ember, aki azzal foglalkozhat, amit szeret. Nekem mind a vadőri hivatás, mind a természetfotózás ilyen!

A-Faragó Zoltán

              Dám – FOTÓ: SÁNDOR PÉTER JÁNOS