Szemlélődés a magaslesről: őszlátó

Balra fényképezőgép, jobbra távcső, középen én magam a les ülésdeszkáján. Deszka, mert túlzás lenne a pad magasságába emelni, azaz a „kissé kényelmetlen” kategóriába… Nem akasztom a nyakamba sem a gépet, sem a távcsövet, ne koccanjanak, ha valamelyikkel kapkodnék.

A polárfelsőt a magasles palánkjára terítem. Enyhe az este, nem lesz rá szükség… Amíg a szúnyogok elő nem jönnek.

Azután, mielőtt még elfelejtem, némítom a mobilt. Napokig a kutyának sem jutok eszébe, most azonban, amikor tényleg zavarna, biztosan hív valaki… A nap még hosszú július végén, későn sötétedik.

Egyedül vagyok és társam a remény, hogy közel merészkedik majd valami: üzekedésre készülő, vagy már üzekedő őzekre, fiatal, tapasztalatlan rókákra számíthatok a Karancs nyugati nyúlványán. Esetleg magáról megfeledkező fácánra, mezei nyúlra, bár két utóbbi ritka a mi erdős-völgyes vidékünkön, mégis minden sétámon jó eséllyel látok egy-két példányt.

A les a domb közepe táján áll, mellette földút szalad a gerincig, balra tőle csíknyi zabtábla, túl rajta kaszáló, még kinn lévő hengerbálákkal, majd egy embermagasságú kukoricás. Annak a széle már vagy kétszázötven méterre esik.

A földút másik oldalán kökényes-vadrózsás, fagyalos-galagonyás bozót áll, néhol erdei fenyő laposra tört koronája emelkedik ki a sűrűből. Valami régi, sikertelen telepítést élhetett túl pár példány.

Késő délután van, elmélkedésre való, nyugalmas időszak, ilyenkor még nem mozog a vad. Ami, tudvalévő, olyankor a legbátrabb, amikor nincs a közelében – fényképezőgép.

Így aztán a remények szerények, de a nyári este hangulata már önmagában is – élmény.

A magasban gyurgyalagok beszélgetnek, valahol a les felett járnak, nem látom őket. A bozótosban csettegnek a tövisszúró gébicsek, kirepültek a fiókák, de az öregek még etetik őket.

Később dalra fakad egy citromsármány, búg a vadgerle is, pedig igencsak végét járja már a szaporodási időszak.

Őzekre várnék leginkább, vörös csuhás üzekedőkre, lehetőleg a csíknyi zabon túli kaszáló legközelebb eső pontján… Jönni azonban a várakozás első órájában nem jön semmi, persze vadat, madarat lesni nem a türelmetlen ember kedvtelése.

Az idő nekem dolgozik: a táj részévé váltam már, a mozdulatlan, boldog magányban. A természet egy apró részecskéjévé, ami csak a szemét mozdítja, vagy nagy néha, amikor körülnéz, a fejét. Még csak egy óra telt el, de már most olyan, mintha mindig itt lettem volna időtlen idők óta, az útszéli mácsonyák, a dombtetőn sorakozó tölgyek, a vénséges galagonyák, a talán már évszázadok óta koptatott földút testvéreként.

Fotótéma nem mutatkozik, nem baj, a gondolatok közben szabadon kószálhatnak, lelki szemeim előtt pedig régi nyarak elevenednek meg…

Akkor is valahogy július utolsó napjaiban jártunk.

– Fekete gólya – mutatott a magasba a szemüveges gorál. Érteni persze nem értettem, de volt tolmács a tutajon, aki rögtön fordította, mutatta is a madarat a magasban.

Azután hozzátette, hogy „azt mondja, majd a fészkük mellett haladunk el.” Írtam az előbb, hogy július utolsó napjaiban jártunk akkor is, amire az ember még azt mondja: nyár dereka.

Viszont a gólyák fészkei – a feketéké is, a fehéreké is – ilyenkor már kiürülnek, a fiatalok megkezdik a repülési gyakorlatokat a nagy vándorútra készülve. Az apró madarak akár már a harmadik fészekalj felnevelésén is túl vannak ez idő tájt, bár késlekedők mindig lehetnek. Közöttük is, a gólyák között is.

Lassúbb és egyenes szakasz következett a folyón, csendesen csordogáltunk a sziklás partok között, valamit talán megérezve a faúsztatás nehéz mesterségének rég elveszett romantikájából, ami teljesen biztonságos turistaattrakcióvá szelídült mostanra.

A szemüveges gorál megint mondott valamit; nem rá figyeltem, hiszen úgysem értek lengyelül, meg éppen egy arasznyira kiálló kövön álldogáló, hatalmas ezüstsirály mellett úsztunk el. Valahonnan a Balti-tengerről érkezhetett a Kárpátok északi oldalára, folyók szalagjait követve.

– Azt mondja, ma megkezdődött az ősz. Látni a fákon – fordította közben a tolmács a szemüveges gorál mondandóját, mire eltűnt a lelki szemeim elől a Német-lengyel síkság vízrajza. Oderástól, Visztulástól. Ezüstsirályostól.

– Megkérdeznéd, hogy mit lát a fákon?
– A falevelek már nem olyanok, mint tavasszal, az üdeségük, a zöldjük sárgába fordul. Azt mondja, hogy ezt itt egyik napról a másikra is észrevenni… Most már megkezdték a fák a felkészülést az őszre, a pihenőre…

Lehet, hogy csak az elmondottak miatt, de a fenyők között sokfelé álló lombos fák és cserjék levelei valóban sárgábbnak tűntek már ezután…

Nemsokára elhaladtunk a feketególyák fészke mellett, a sziklába kapaszkodó erdei fenyők koronájában azonban nem sikerült megpillantanom. Persze, ha a szemüveges gorál mondta, biztosan ott is volt, ő tavasztól őszig naponta eltutajozik erre. Később a folyó felett, már a kikötéskor egy békászó sast is láttam.

Nem körözött fel a magasba, csak rótta kimért köreit, s miközben fényképeztem a gyönyörű ragadozót, magasan felette viszontláttam egy fekete gólyát. Ismerős madár itthonról, a Kárpátok innenső oldaláról, de azért mindig öröm megpillantani. Nincs sok belőlük.

Kijött egy őz a kukoricatábla szélére! – A másodperc tört része alatt sikerül visszatérni a Belső-Kárpátokba, pedig nem olyan kicsi távolság az…

Az őz szabad szemmel barnás folt, a távcső lencséje sutát mutat. Nincs semmi jele az üzekedésnek, errefelé egyébként is később kezdődik, mint délen. Más lehetőség híján elnézegetem a sutát, ahogyan csipeget a kukoricatábla szélében.

Közben olyan közelre ül be egy tövisszúró gébics a földút túloldalán egy mácsonyára, hogy akár fotózni is lehetne, ha nem kellene felé fordulni a teljes felszereléssel. Azt biztosan nem várná meg. A suta vagy tíz percig felfelé ballag a domboldalban, meg- megállva, csipegetve, végig a kukorica szélében. Akkor hirtelen egy lövés csattan, a hang végigszáll a völgy fölött. Az őz felkapja a fejét, néz a hang irányába.

Sokszor láttam már a vadat azután, hogy lövést hallott. A fejét általában felkapja, utána van, amelyik nem zavartatja magát, folytatja a legelészést, meg olyan is, amelyik menekül. Az én sutám is beugrik a kukoricásba. Egy ritkásabb részen, amit talán kihagyott áprilisban a vetőgép, még látom megvillanni vörös kabátját.

Ezután egy ideig nem történik semmi. Egyébként az ősz már kora reggel is eszembe jutott, amikor szokásom szerint kiültem az erkélyre kávézni. A molnárfecskék a háztetők felett röpködtek, az ablak sarkában fészkelők egészen közel jöttek, nagy csiviteléssel forgolódtak előttem, mintha nem láttak volna érkezésük óta majdnem minden reggel.

Ha emberi fejjel gondolkodunk – ami persze aligha állja meg a helyét – valami kis színjáték ez a részükről, az illendőség kedvéért, talán, hogy eltereljék a figyelmemet a közeli fészekről.

A fecskék megfigyelésekor a hangok is érdekesek, száz százalékos biztonsággal jelzik a karvalyt, ritkábban a héját, a város fölé nagy néha berepülő kaba- még ritkábban a vándor sólymot.

Azon a reggelen nem járt mifelénk ragadozó, helyette mást láttam: a molnár fecskék nagy csapatba álltak össze és hatalmas köröket tettek a magasban, már-már a szemmel láthatóság határán. Talán az összes madár ott volt, amelyik a házunk környékén költ, az ez évi szaporulattal együtt. Lehettek vagy százan. Ez a csoportosulás pedig már valamit jelent!

Egy apró őszi intés volt, alig észrevehető, mint a Kárpátok túloldalán a falevelek üdeségének múlása. Nemsokára, lehet, hogy két hét sem kell, már csapatostól látjuk a fecskéket a villanydrótokon üldögélni. Aminek, pontosan tudjuk, mi a vége…

Ott a bak! A felismerés megremegteti a kezemet, talán a váratlansága teszi, néha megesik, az első pillanatban el sem hiszi az ember, hogy jól lát. A bak messze van, fenn a dombtetőn, még a kukoricáson is túl. Testre erősnek tűnik ilyen messziről, vagy négyszáz méterről, de nem tudnék rá mit mondani, a távcső lencséjében is csak az ismerhető fel, hogy van agancsszár a két füle között.

Nem sokkal később meglátok még messzebb, egészen az erdőszélen egy sutát is. Üzekedésnek semmi jele, békésen legelésznek egymás mellett, pedig a mondásbéli nagykönyv szerint illene kergetődzve ördöggyűrűt csinálniuk.

De hát mit tudhatnak az őzek a mondásbéli nagykönyvről? Hagyják magukat nézegetni sötétedésig, de még mielőtt a látásviszonyok odáig romlanának, eltűnnek ők is a kukoricásban. Ideje pakolni, fotózásról már szó sem lehet, hiába képes csodákra a digitális technika, a nekem rendelkezésre álló nem tud éjszakai képet. Ki tudja, meddig?

Elteszem a távcsövet, abban a pillanatban egy rókát veszek észre két bála között. Keresgél, szimatol, azután leül és nézelődik a domboldalban. Meg sem próbálom lefényképezni, már késő, tudom, hogy mi lenne az eredmény… Ő a dombot nézegeti, én őt, azután pedig jön a meglepetés: vagy tíz méterre tőle egy nagy mezei nyúl baktat ki a kaszálóra!

A koma is figyeli, de üldögél nyugodtan, nem próbálkozik. Egyrészt a tapsi jókora, az idei süldő rókát méretben majd’ felülmúlja, másrészt meg két másodperc alatt faképnél hagyná a ragadozót. A kifejlett nyúlnak a nyílt mezőn futásban, zeg-zugolásban nem ellenfél a róka. Más kérdés persze, ha a koma lesből támadhat. Összepakolom az egész felszerelést, és otthagyom a rókát, meg a nyulat a kaszálón, hadd nézzék egymást kedvükre, akár egész éjszaka…

Tulajdonképpen eredménytelen volt a mai este, de mégis, mennyi gondolat kergette egymást…

A kocsi felé ballagok, ahol Józsi barátom vár már, mert felvillan a reflektor fénye.

Miközben a völgy alja felé ballagok, megszólal valami a zabtáblán: „Kri-kri” – köszörüli egy hangocska. Az őszi bogár, hivatalos nevén pirregő tücsök köszön el tőlem.

Július legvége van, ami az emberi gondolkodás szerint még nyár dereka… Idén először hallom ezt a fülnek egyébként kellemes kri-kri-t, mégis a pokolba kívánom az elmúlás hírnökét. Igen, az ősz közeledtét jelzi, a biztos elmúlásét… Ami ellen persze nem tehetünk semmit, így tiltakozni sem érdemes…

Meg aztán az igazsághoz tartozik, hogy január közepén, amikor a hollók nászröptét látom, dobolni kezdenek a harkályok, „ki-ki-tél”-t kiált a széncinege, vagy hirtelen megsárgulnak a fűzvesszők, azt mondom: „tavaszi jelek!” Nyár közepén sincs ez másképpen, csak mások az előjelek…

Akárhonnan is nézzük, közeledik az ősz… Igen. Száz százalékos biztonsággal pereg az – idő.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán
A szerző fotói