Ismét látható az Ínség-szikla a Dunában (MTI)

         Danka sirályok a levegőben és tőkés récék a vízben az Ínség-sziklánál a budai Raul Wallenberg rakpartnál, a Gellért-hegy lábánál, a háttérben a Szabadság híd 2016. január 4-én. Az Ínség-szikla egy sziklaszirt a Dunában, amely csak alacsony, körülbelül 95 centiméteres vízállás alatt, aszályos időszakban látható. MTI Fotó: Kallos Bea

Vadhús volt nála, vádemelési javaslat készült ellene

Vádemelési javaslattal zárták a nyomozást egy zabari férfi ellen, akinél ismeretlen eredetű vadhúst találtak - írja 2016. január 3-án a Nógrád Megyei Rendőr-főkapitányság a police.hu honlapon.

A Salgótarjáni Rendőrkapitányság Vizsgálati Osztálya lopás vétség elkövetésének megalapozott gyanúja miatt folytatott eljárást egy 38 éves zabari lakos ellen. A nyomozók még 2015. április 24-én – rendőri információ alapján – házkutatást tartottak P. Géza lakóhelyén, amelynek során ismeretlen eredetű vadhúst találtak és foglaltak le.

A hatóság a férfi ellen folytatott eljárást a napokban befejezte, és az ügy iratait vádemelési javaslattal továbbította a Salgótarjáni Járási Ügyészségre.

ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK!

VALEMENNYI KEDVES LÁTOGATÓNAK ÁLDOTT KARÁCSONYT KÍVÁNOK!

Ellenőrizte az ÁSZ az állami erdőgazdaságokat

Beszámolót tett közzé 12 állami erdőgazdasági társaság ellenőrzéséről az Állami Számvevőszék.

A sajtóanyagok ezen a helyen érhetők el:

http://www.asz.hu/sajtoszoba/sajtoosszefoglalok

A jelentések szintén elérhetők az ÁSZ holnapján, az alábbi menüpontban:

http://www.asz.hu/jelentesek/osszes

Határtalan természetvédelem

Negyvenedik születésnapját ünnepelte az elmúlt hét végén a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) Nógrád Megyei Helyi Csoportja: maga az egyesület egy évvel korábban, 1974-ben alakult meg Budapesten.

A jeles évfordulón a somosi mintaportán találkoztak az egyesület tagjai, Somoskőújfaluban. A megjelenteket Papp Ferenc, a helyi csoport titkára köszöntötte. Vendégelőadóként Bagyura János, az MME munkatársa tartott vetítettképes előadást : A kerecsensólyom védelme a Kárpát-medencében címmel.

Amint elhangzott, három évtizeddel ezelőtt a kerecsen a kihalás szélére sodródott. Az aktív természetvédelemnek köszönhetően azonban a költőpárok száma mostanra 250 körülire emelkedett, az elmúlt két évben is ennyi volt.

Idén kisebb visszaesés volt tapasztalható, de ezt feltételezhetően egy korábbi, az időjárás miatt kisebb szaporulattal járó költési idény okozta: annak az időszaknak a fiatal madarai éppen ez évben érték el ivarérettségüket, de más „évjáratokhoz” képest kevesebben vannak.

A faj vonulásának kutatásáról egy érdekes, áttételesen nógrádi vonatkozású esetet is megemlített: Petényi János Salamon, aki, ha a hazai madártan atyja Herman Ottó, akkor a bizonyára a nagyatyja, a Losonc közelében fekvő Ábelfalván született, 1799-ben.

Az ő feljegyzései között szerepelt, hogy lelőttek egyszer, még a XIX. század elején egy kerecsensólymot Magyarországon. A madár lábán, amelynek tetemét megvizsgálhatta, egy bőrszíj maradványait találta, arab betűs felirattal. Már ebből sejteni lehetett, hogy a faj valahová Észak-Afrikába jár telelni.

Ez egy évszázaddal később ez be is bizonyosodott. Sőt, amióta a madarak lábára olyan gyűrűt helyeznek, amin e-mail is szerepel, egyre több jelzés érkezik Líbiából, hogy a madarat ott befogták. Az arab országban ugyanis évezredes hagyománya van a kerecsennel való solymászatnak.

A hallgatóság kérdésére Bagyura János elmondta, hogy a befogott madarak egy részét egy idő után az arab solymászok elengedik, mert csak a nagyobb termetű tojó madarakat tartják, ezek közül sem mind kezelhető egyformán, úgyhogy jelentős részük visszanyeri szabadságát. A ragadozó fajokat érintő veszélyek között említette még a mérgezéseket, az áramütéseket, a lelövéseket, a fészekrablásokat.

Balázs Csaba a Cseres-hegység Tájvédelmi Körzetről, a Karancs-Medves északi szomszédjáról, tulajdonképpeni folytatásáról tartott előadást.

A részletes beszámolóból kiderült, hogy a szlovákiai természetvédelem éppen a déli elterjedésű fajok megóvását részesíti előnyben, hiszen ezek közül jó pár éppen a Fülek-Rimaszombat vonalon érik el elterjedése északi határát. Magyarországon viszont a hegyvidéki, kárpáti fajok élveznek hasonló figyelmet, mert ezek éppen a Karancs-Medves-vidékéig húznak le dél felé.

Az érdekességek között említette, hogy a tájvédelmi körzetbe Csehországból is járnak rovarászok, mert az ilyen erdőtársulások arrafelé már ismeretlenek. A területet érintő gondok között említette a földalapú támogatások rendszerét, ami az élőhelyek átalakításához vezet, hiszen a bokrosok, fasorok megsemmisítése a kezelés részét képezi – akárcsak Magyarországon.

Ezzel kapcsolatos, hogy például a juhállomány az egyharmadára csökkent a területen, így azok a legelők, amelyeket eddig a jószág taposással és rágással karbantartott, bozótosodásnak indultak, számos faj élőhelyét tönkretéve. Ugyancsak nagy gond, hogy a Cseres-hegység területének még pár éve 14 uhupár költött, ez évben bizonyíthatóan már csak egy nevelelt fiókákat... Az ok ismeretlen.

Északabbra is gondot jelent az akácosok gyors terjeszkedése, Balázs Csaba tájékoztatása szerint az idegenhonos fajokkal határos erdősávokban 50 méteres védőtávolságot kellene meghagyni véghasználat – az erdő kivágása – esetén azért, hogy az agresszíven terjeszkedő faj ne foglalja el az őshonos cseres-kocsánytalan tölgyes erdőállományok helyét.

Együttműködésre a mindkét ország területén már csaknem kipusztult ürgeállomány megmentése céljából lát lehetőséget: az ürge ugyanis több ragadozó fontos táplálékállata.

Bócsó Anita a madármentésről és repatriálásról – visszavadításról – adott részletes tájékoztatást.

Molnár Márton a Duna-deltában és Bulgáriában tett gyűrűzű útjairól tartott élménybeszámolót.

Papp Ferenc a gólyavonulásról, a madarak jeladóval való ellátásáról, útvonalairól, telelőterületeiről tájékoztatta a jelenlévőket. Elmondta, hogy 2012-től kezdődött a jelölés, amelynek során – többnyire fiatal – madarakat láttak el GSM-jeladóval.

Az ennek köszönhetően szolgáltatott adatok alapján számos új információhoz jutottak a kutatók.

Ősmagyar szófejtő - Madárnév, viking eredettel

Történt egyszer, valahogy a Kárpát-medencében eltöltött első évszázad közepe táján, hogy híre járt: a vikingek között van egy Erik nevű vezér, aki igen nagy madárbarát. Zolta vezér, – bár lehet, hogy az idő tájt már fejedelem volt, – összefogdostatott több kalitkára való, szépen éneklő madarat a Csepel-szigetén, hol a székhelyét fenntartotta, s rábízta egynéhány diplomáciában jártas emberére: vinnék el a kalitkákat annak az Erik nevű vezérnek. Tervezte, hogy szövetségre lép vele, ha a magyarok érdekei megkívánják.

Parancsa szerint a vitézek fellovagoltak északra, s általkelvén a Kárpátokon, a polyákok és a germánok földjén, Kappanhágó városa környékén meglelték a vikingeket. Innen áthajóztak Skandináviába, merthogy nem volt szárazföldi átkelési lehetőség, majd tovább lovagoltak egészen Istókhalomig, hol a vikingek legnagyobb, központi tábora állt.

Rögvest kérdezősködni kezdtek, merrefelé találják a madárbarát Erik vezért? A vikingek, bár nem igen lehetett velük közös nyelvet találni, végül nagy nehezen útbaigazították őket egy faház felé, hol a vezérük lakozott.

A magyar vitézeket fogták a kalitkákat, bementek a faházba, ahol találtak is egy veres szakállú, nagy hasú óriást, aki éppen a híres viking fejszéjét élezgette. A farkasmancs formájú gombban végződő kardját még a házban is a derekán hordta.

Az egyik, köpcös kis magyar vitéz felnézett rá, s megkérdezte:

– Kend Erik-e?

Hanem a veres szakállú ember csak nézett, mert nem tudott magyarul. A fejszét azért az asztal sarkához támasztotta, még a fején is megbillent az ökörszarvas acélsisak, úgy bámult le a vendégeire.

Azok sorra lerakták elé a kalitkákat, hát erre az óriás igencsak megörvendett.

– Kend Erik-e? – érdeklődött újra a kis magyar vitéz, bár látva a viking örömét, már biztos volt benne, hogy megtalálták az emberüket.

– Kenderike – nézett vissza barátságosan a veresszakállú ember, majd az egyik kalitkát, amiben karmazsinbegyű madárka volt, maga elé tartotta. Olyan hosszasan elgyönyörködött a kis szárnyasban, hogy még a bal könyökét is megtámasztotta a nagy, kerek pocakján.

Így lett a faj neve a viking vezér után az, hogy kenderike, s mivel vörös volt annak a szakálla, néhány magyar tájegység népe a legutóbbi időkig úgy ismerték ezt a pintyféle madarat: vörös kenderi.

Csak a nemzeti ebfajták tenyésztését felügyelné az állam (MTI)

Az állam kivonul az ebtenyésztés felügyeletéből, mindössze a nemzeti ebfajták felügyeletét tartja meg - az erről szóló törvénytervezet szerdán került fel a kormány honlapjára.

           Magyar vizsla fácántyúkkal a szájában - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

A tervezethez fűzött indoklás a módosítást az ebtenyésztés közel 20 éve tartó kaotikus helyzetével magyarázza, amelyet le kell zárni. Ezért a kormány azt javasolja az Országgyűlésnek, hogy a nemzeti ebfajták kivételével az állami kontroll az ebtenyésztés felett szűnjön meg, vagyis az állam - az említett fajták kivételével - vonuljon ki e szabályozásból.

A tervezet kiemeli: nemzeti ebfajtának kell tekinteni azt az ebfajtát, amely Magyarország természetföldrajzi környezetében alakult ki, illetőleg tartásának, használatának és tenyésztésének történelmi hagyománya van. A nemzeti ebfajták jegyzékét a szakminiszter állítja össze. Ugyancsak a miniszter határozza meg a nemzeti ebfajták genetikai fenntartásának rendjét is.

A szakminiszter állapítja meg a vadászatra alkalmazott ebek használatának, valamint vizsgáztatásának szabályait is.

Új vadászati törvény, szakmai vélemények (MTI)

Az új vadászati törvény - amelynek általános vitája már lezajlott az Országgyűlésben - egyes rendelkezései már 2016. január 1-jén hatályba lépnek; a törvény összes passzusa pedig 2017. március 1-jén - mondta a Földművelésügyi Minisztérium (FM) állami földekért felelős államtitkára budapesti sajtótájékoztatóján.

                            Süldő - Fotó: Andrásfalvi-Faragó Zoltán

Gesta venatorum: Szent Imre herceg tiszteletére

Szent István és Boldog Gizella fia volt Imre, megoszlik a kutatók véleménye, hogy mikor született, a  legvalószínűbb feltételezés szerint 1007-ben.

         Szent Imre herceg ábrázolás a pannonhalmi bencés apátság egyik kápolnájában - Fotó: A-F. Z.

Ősmagyar szófejtő – A végén kiderül, melyik állaté

Úgy esett, hogy a kalandozó magyarok néhány seregrésze, a mai Indonézián keresztül, Tas vezér kardja alatt, már igen korán eljutott Ausztráliába is. Megérkezvén persze tanyát vertek, hogy megpihenjenek a kellemetlen tengeri átkelésekkel is megnehezített útjuk után.

A magyarok, bár tettek hosszabb felfedezőutakat a szárazföld belsejébe, nem táboroztak túlságosan messze a partoktól. Egyik tábor közelében magasodott egy homokdűne, aminőt a magyar vitézek többsége sosem látott addig. Jártak is a csodájára.

Tas vezér eközben a sátra előtt üldögélt, s várta, miféle fura állatokat hoznak oda ketrecekben, pórázon, zsákban, vagy csak úgy, a markukban az őslakosok is, meg a saját vitézei is. Mindenféle állatot volt azok között, ahogyan a mai nevén ismerjük, koala, vombat, emu, kuszkusz, tajpán, meg még ki tudja, mi minden.

Ahogyan Tas üldögélt a sátra előtt, várva az ilyen-olyan jószágokra, figyelgette azért fél szemmel a vitézeit is, ahogyan a dűne tetején jönnek-mennek, nézelődnek. Aztán egyszer csak azt látta: egyikük megcsúszik és egyre inkább felgyorsulva legurul a meredek homokdomb oldalán.

– No, e’ mán’ nyakát szegte – csóválta a fejét nekiszomorodva.

Nemsokára azonban sorra érkeztek a bennszülöttek, hoztak magukkal mindenféle állatot. Az egyiket pórázon vezették: nem járt ám a négy lábán, mint a rendes emlősök, hanem ugrált a két hátsón: Tas vezér sátra elé érkezett az a különös állat, amit ma vörös óriáskenguru néven ismerünk.

A magyarok össze is szaladtak újabb csodát látni, aztán egyszer csak megjelent közöttük szakadt ruhában, porosan, sántikálva egy magyar vitéz, aki a kardjára támaszkodva vánszorgott a sátra felé.

Tas vezér fél szemmel az ugráló állatot nézte, fél szemmel a sánta vitézt, azután megkérdezte:

– Elébb jól láttam-e, hogy kend gurult?

– Úgy, a rosseb… – morgott a vitéz, merthogy somogyi származású volt.

Az ugráló állatot vezető bennszülöttek összenéztek és lelkesen helyeselni kezdtek a vezér szavaira, hogy „kend gurult”. A magyarok gyorsan rovást is tettek erről, elnevezvén az ugráló állatot úgy, hogy kendgurult.

A bennszülöttek, akiket ma aboriginalként ismer a világ, átvették ezt a nevet a maguk nyelvére, majd a gyarmatosító britek ezt ferdítették tovább angolra, hogy „kangaroo”, a maguk fura kiejtése és logikátlan írásmódja szerint. A kendgurult pedig évszázadokkal később ezen a néven tért vissza Európába, az ősmagyar eredet feledésbe merült, mint annyi régi név esetében, s lett belőle jóformán minden nyelven: kenguru.